2010-ben a norvég Veird gitárosa úgy döntött, otthagyja zenekarát és saját feje és elképzelései után kezd el bolyongani a sötét erdőségekben. Ennek első eredménye 2012-ben látott napvilágot a Slegest EP formájában, a nagylemezig viszont tavaly évvégéig kellett várnia a lelkes rajongótábornak. Aztán a fogadtatás elég vegyesre sikerül, köszönhetően annak, hogy a norvég black rajongói mi mást is várhattak, mint egy újabb Veird remekművet, e helyett azonban inkább egy furcsa egyveleget kaptak. A zenésszel és világával újonnan ismerkedők pozitív visszajelzésekkel illették a produkciót. Az igazság pedig szokás szerint valahol félúton van…
Az egyveleget, amit Ese készített, úgy lehet behatárolni, mint egy klasszikus heavy/doom lemezt, amit black metalba mártogattak és a tűző napon hagytak aszalódni. Ugyan a legyek kíváncsian zümmögnek az újdonsült találmány környékén, de nem igazán akarják megrohanni. A remek, néhol folkos dallamok és gitártémák, a blackes vokál, a retró, de erőteljes hangzás nehezen tud közel kerülni bárkihez is, pedig sikerült összehozni egy simulékony, mégis depresszív, befelé forduló hangulatot a korongon. Amiből többet is el tudtam volna képzelni, azok az ötletes gitárszólók. Ese helyenként elhúzza előttünk a mézes madzagot, szinte minden dalba tesz pár pillanatot, amire úgy kaptam fel a fejem, mint férfiember, aki rövidke időre megpillantja egy fátyol mögött pucér nemezisét, de ugyanilyen tempóban visszatér a monoton, legtöbbször középtempós meneteléshez. A riffek mindent dalt elvisznek a hátukon, az egyszerű dob mellett szükség is volt a kreatív megoldásokra, így kerül képbe a klasszikus doom rifftől (I Slike Stunder) a rock’n’rollos tekerésig (Løgna Sin Fiende) minden finomság. Az arányokat és az ötleteket talán a The Path of No Return c. dalban sikerült a legjobban összehozni, ami több esetben emlékeztetett a nagyszerű Lake Of Tears lemezre, a Moons And Mushroomsra is. Az albumon szereplő 8 szerzemény összesen 34 percet tesz ki és ez is hozzájárul ahhoz, hogy nem egyszerű megszeretni a lemezt. Mire egy-egy dalnak átjön a hangulata, elfogadjuk a sokszor rettentően monoton énekhangot, addigra egy új téma, új lendület érkezik és megtöri a varázst.
Egyenlőre a Slegest tehát inkább kellemes és érdekes, mintsem kiemelkedő alkotás, de több sötétséggel, hangulattal, változatosabb és hosszabb dalszerkezetekkel még okozhat meglepetést. Megismerése ajánlott, de nem nélkülözhetetlen.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.