Az olasz Any Face nem egy kezdő bagázs.
Bár gyanítom, rajtam kívül is akadnak olyanok, akik számára eleddig ismeretlenek voltak. Esetemben valószínűleg sosem változott volna ez meg, ha a Nadir Music nem küld egy példányt Perpetual Motion of Deceit című harmadik nagylemezükből. De küldött.
És én lecsaptam rá.
Persze kevésbé vehemensem, mint a mostanában egyre nagyobb számban csipkelődő szúnyogokra, de kíváncsiságtól vezérelve. Ugyanis az ízelítőként lecsekkolt nóta bizakodásra adott okot. Bár kicsit érezni a csapat zenéjén a kórszellemet, mégis alapvetően illik rájuk a technikás death metal címke. Rendkívülinek nem nevezhető, mégis érdekes, hogy három tag is kiveszi a részét a vokalizálásból. Davide Stura a bőgőzés mellett üvölt és hörög. Omar Cappetti dobos felel a tiszta énekért, Luca Pitzianti pedig a vezérdalnok. De két vendégénekesnőt is hallhatunk 1-1 nótában.
A hölgyek is a dallamos oldalt erősítik, de még velük együtt is túlsúlyban van az extrém vokál.
Az első szerzemény pl. csak azt tartalmaz. Aztán a Fading in Confusionben egy csöppet fölvillantják, hogy az elkövetkezőkben színesedhet az összkép, ami az éneket illeti. Persze később se mennek át AOR-ba, de sikerül beiktatniuk a számokba némi fogódzót, megjegyezhető énekdallamot. A címadóban mondjuk nincs tiszta ének. Igaz hörgimorgi sem, hisz instrumentális a drágaság. És hangulatában, könnyedségében el is üt a többi tételtől. Amik zeneileg olyan bandák munkásságát idézik, mint Death, Cynic, Atheist, Pestilence, stb. A kóros felhangok maximum a vokál egyes aspektusai miatt érhetők tetten.
Képzett zenészek alkotják az Any Face legénységét, és szerencsére nem csak technikázni tudnak, hanem dalokat írni is.
A két hölgy, Sara Usai, és Dorotea Mele jelenléte jót tesz a hatos és hetes nótának. Nekem főleg az utóbbi nyerte el tetszésemet. A Locked Up ugyanis úgy a 3. perctől egy olyan éles váltást rejt, amikor is a zúzdából átmegy laza témázgatásba, hogy szem nem marad szárazon. Főleg Dorotea miatt, aki hasonló dolgokat énekel, mint ami a Pink Floyd klasszikusán hallható. Melyiken?
A Dark Side of the Moon-on.
Egyértelműen az album legjobb pillanata ez az intermezzo!
De alapvetően minden okés a szűk 40 perces anyagon, a tekeredő riffektől kezdve a fifikás basszusfutamokon át a sokszor jazzbe hajló gitárszólókig. Egyedül a dob hangzása zavar. Erősen gépi gyanús, túl műanyag. A borító is rendben van, bár a koncepció elég elcsépelt.
Hogy a banda nevében is szereplő „arc” szóra utaljak, talán csak annyi hiányzik az olaszok zenéjéből, hogy megtalálják a sajátos Any Face arculatot.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.