Varg Vikernes szabad lábra helyezése óta öt év telt el, ez alatt pedig öt lemezt írt. Plusz kiadott egy válogatást, melyen régi dalokat játszik újra el. Ez a tempó nekem nem zavaró, vannak ennél sokkal gyorsabban alkotó zenészek is. Az első két „újkori” Burzum lemez maximálisan megtalálta hozzám az útját, a többivel viszont meggyűlt a bajom. A leggyengébbnek az Umskiptart tartom, a Sôl austan, Mâni vestan másodjára – harmadjára már kimondottan érdekesnek tűnt számomra, a mostani anyag úgyszintén.
Mikor egy új Burzum lemez van készülőben, a rajongók (?) legtöbbjében talán az a kérdés merül fel, hogy vajon metal vagy ambient produkcióra számíthatunk-e. Sokan azt hihették, hogy a Dauði Baldrs és a Hliðskjálf csak és kizárólag azért metaltalan lemez, mert a börtönben nem tarthatott gitárt a báró, de akiknek egy kicsit több dimenzióban is működik a zenehallgatás, azok nyilván sejtették lelkük mélyén, hogy lesz neki még azokhoz hasonló kiadványa, és így is lett.
Ahogy felcsendül a God from the Machine, az első gondolatunk az lehet, hogy talán félrenyomtunk, és egy közepes igényességgel elkészített mahjongg játékot nyitottunk meg. Ugyanígy a másodjára érkező The Portal esetében is. Ettől elvonatkoztatva hangulatosak, és burzumosak is persze. A hideg zuhany a germán hadistent (költők és holtak istene) éltető Heill Odinn-nál jön el, hiszen hallani, Varg hangja nem fejlődött az évek során, és akkor most finoman fogalmaztam. Kérdés, hogy szükség van-e erre. Mármint, hogy fejlődjön.
Van viszont a zenéjében, illetve a szintetizátorhangzásában valami különös – különc, amiért időnként hallgatnom kell ezeket a rettentő zavarba ejtő alkotásokat. Zavarba ejtő, mert hallhatóan Varg továbbra is tesz magasról a kidolgozottságra, és a felvétel minőségére, viszont hallatszik egy jókora adag rossz értelemben vett amatőrség is… Ezeket idővel a zenészek elnövik, kifejlődik, de ő szerintem ezt nem is akarja.
Visszatérve a szintihangokra, hasonló az érzet néha, mint az enigmás Michael Cretu esetében. Mivel neki is nagy csodálója vagyok, így ezek az éles, pengeszerűen átúszó effektek nagyon tetszenek.
Szó, ami szó, a kezdeti unalmon átvergődve végülis számomra egy kellemes hallgatnivalóvá vált szép lassan a The Ways of Yore, mivel kihallani, a szerző érzékét a hangjegyek irányításával kapcsolatban, és itt példákat is említve olyanokra gondolok, mint a The Coming of Ettins, a Hall of The Fallen vagy a címadó szerzemény.
Most lehet, hogy egyébként gonosz leszek, de Vargnak lehet, azért nem kéne túl sokat beszélnie a lemezein, mert erősen raccsol. Ez nem tudom, hogy mennyire a norvég nyelvűség eredménye (mármint itt a genetikára gondolok, illetve a norvég emberek testi illetve hangképzési adottságaira) és mennyire saját hiányosság az ő esetében, de néha komikus.
Ha ennyire tetszik nekem ez a lemez, miért adok rá nyolc alatti pontot? Mert van egy-két részlet rajta, ami szerintem csapnivalóan szarul lett kivitelezve, annak ellenére, hogy az alapötletek nagyon is jók.
Mondjuk a Tomhetet nem értem minek kellett ismét eljátszania utolsó előtti dalként. Semmivel nem lett jobb (igaz, rosszabb sem), mint a Hvis lyset tar oss-on hallható eredeti.
Aztán mikor a lemez végére érek, egy kérdés még mindig nyitott számomra. Kíváncsi vagyok, hogy Varg mennyire ösztönösen készíti el a legújabb lemezeit, illetve mennyire élvezetből, és mennyire készteti az alkotásra a bankszámlája. Akár egyik, akár másik az igaz, az ő személyét megítélni eszméletlenül nehéz. Egy kicsit talán mindenki talál az eszmefuttatásai között olyanokat, amivel nagyon szimpatizál, de olyant is, amit észtveszejtő hülyeségnek tart. Ugyanígy lehetünk sokan talán a lemezeivel is. Utóbbi kettő szerintem egész jól sikerült. A Belus és a Fallen meg két remekmű, ahogy a régiek mindegyike. Én még nem temetem a Burzumot. De átérzem a hír alatt az olvasók és a szerkesztő kollégák reakcióit is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.