Úgy tűnik a klasszikus heavy metal az elmúlt évtizedek alatt mit sem vesztett népszerűségéből. Nyilván akadtak hullámvölgyek (főleg a ’90-es évek grunge őrülete), de a mai napig találkozhatunk olyan frissen/nemrégiben létrejött bandákkal, akik ezt a stílust akarják képviselni. Ilyen például az olasz Rustless. Az ötösfogat 2007-es alakulása óta három nagylemezzel örvendeztette meg a heavy metalra éhes zenehallgatókat. Aktuális korongjuk nemrég látott napvilágot, Guardian Angel címmel. A borítón feszítő szárnyas figura majdnem olyan, mint egy félbe vágott terminator… 😀
Bár lehet, hogy Robert Zari énekesről mintázták, nem pedig Schwarziról…
Ugyanis láthatóan jó kondiban van a dalnok, a lenti kép alapján úgy tűnik, hogy elég karizma-tikus egyéniség. 😛
A viccet félretéve teljesen rendben van a hangja, sőt még a dallamai is kellően fogósak.
Az eléggé Maidenes melódiákkal felvértezett A New Beginning nyitja az albumot. Szerintem nem 100%-os, vegytiszta heavy metalt játszik a Rustless, mert a hard rock is legalább annyira domináns részét képezi muzsikájuknak. Csakúgy, mint a billentyűs hangszerek, amik ha nem is tolakodóan, de szinte minden nótában fellelhetők. A hangszeresek teljesítményére sem lehet panasz egyébként, igaz általában nem is a hangszeres tudással szokott baj lenni e stílusokban működő csapatok esetében. Hanem az egyéniség, a karakter hiányával. Meg persze az is kifejezetten ritkán fordul elő, hogy az újdonság, a frissesség legapróbb jelét fel tudja mutatni egy átlagos hard/heavy zenekar. Nem állítom, hogy a Rustless bármiféle progressziót hajtana végre, mégis az egész korongra érvényes Maidenes áthallások ellenére egy önmagát hallgattató dalcsokrot kapunk tőlük. Érdemes kiemelni Emanuele Panza basszusgitáros játékát, hisz végig jól kivehető a négyhúros hangja, és a fickó pengetései. Hatásos hangszereléssel hódít a Coming Home, ami az egyik kedvenc tételem. Néha azért érezni, hogy Robi-gyerek igencsak a határait feszegeti, bár javára legyen mondva, hogy tisztában van a képességeivel. Ezért nem írt túl sok magas hangot az énektémáiba. Amik vannak, azokat viszont elnyomja tisztességgel, még ha néha minden erejét össze is kell szednie hozzá.
A korong első hat szerzeménye kimondottan szórakoztató, aztán a címadóban még némi Queensryche hangulat is felbukkan.
Számomra újabb csúcspontot jelent a Trying Not to Fall, amiben mintha egy kis női háttérvokál is hallható lenne. Egyébként 2012-ig volt hölgy tagja is a Rustlessnek. Hogy mennyit tett hozzá a gyengébbik nem éneke a csapat zenéjéhez, arról fogalmam sincs, lévén az első két opuszt még nem hallottam. A No Frontiersben meg azt próbálják bizonygatni, hogy énekes nélkül is megállnák a helyüket. Tehát az album leghosszabb tétele egy instrumentális stílusgyakorlat. Nagyot zenélnek benne, szó se róla!
Kicsit mégis fölöslegesnek érzem…
A 11. dalig kell várni, hogy az akusztikus gitár hangja is felcsendüljön. A latin temperamentummal átitatott lírai kezdést követően megizmosodik a nóta és szépen kinyílik. Ezek az urak bizony értenek ahhoz, hogyan kell felépíteni egy dalt!
A végére hagyták a legtempósabb nótát a Save Me képében. A verzékben Roberto hangja több sávon lett rögzítve, az egyiken magas, a másikon pedig mély hangfekvésben énekel.
A rövidke, zongorás After the End szép zárásnak bizonyul.
Persze egy gitárszólót azért ebbe is applikált Stefano Tessarin.
Alapvetően tetszik az olaszok friss műve, becsületes, igényes munka, de nem ad annyi pluszt, hogy a későbbiekben túl gyakran levegyem a polcról.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.