Furcsa ellentmondásnak hathat egy metal hívő szájából, hogy irtózik a temetésektől, a haláltól. Nekem túlságosan sok is jutott ki ezekből az elmúlt években, volt hogy havonta. Nem tudok kijárni a temetőkbe, mert ellenérzést vált ki belőlem a föld alatt oszló emberek jelenléte. Soha nem láttam értelmét egy olyan terület meglétének, amire virágokat dobálnak és időnként kötelező jelleggel cserélgetnek, de az az érzés szintén ott van a top 10-ben, amikor gyertyafényben kell megtartani a halottak napját a sötét, mégis üdítően friss földszagot hozó őszi szélben.
Ez az ellenérzés, borzongás egyes lemezek esetében viszont előnyt jelent (legalábbis azoknak, akiknek hozzám jut el a lemeze)a fekete zene befogadásában, átérzésében, egyfajta katarzist szülve, amit esetleg másnál nem tud megindítani. Ennek ellenére sem sikerült igazán megszeretnem a belga Wijlen Wij nevű projekt második lemezét. A Pantheist, In Somnis és Solicide tagokból összeálló csapat 2002-ben kezdte a kripták hangjainak gondos feljegyzését, első, egyben bemutatkozó kiadványuk pedig a zenekar nevére keresztelve 2007-ben jelent meg. Ugyan nem váltottak világot vele, de ultra lassú, búskomor futamai máig rendszeres hallgatnivalóvá avatták a stílus kedvelői között. Első nekifutásra a Coronachs of the Ω hasonlóképpen megfogott, a HP-n még lelkesedtem is iránta, de rövid időn belül kikopott a lejátszóból és rájöttem, hogy nekem ebből valami már hiányzik. Az a gyomorfacsaró, görcsölő érzés, amit elsőre sikerült megidézniük, kormos lélekcsemegévé alakítaniuk egyszerűen sokkal gyengébbnek hat, a fájdalom most kevésbé erőteljes. A dalok gyakran ötlethalmazok inkább, nem állnak össze egésszé, rendezett meneteléssé, amit elvárhatnánk. Több a fenséges pillanat, kevesebb a dohos zaj, ezért sokat veszített hangulatából. A rövidebb tételek viszik el a lemezt, mint a kezdő …boreas, amiben a tiszta énekdallamok igazán magasra tudnak repíteni a hörgés mellett, még ha az alapító énekes (és egyébként más zenekarokban más-más hangszereken játszó) Stijn Van Cauter már ott is hagyta eddigre a bandát és helyét a kevésbé minőségi hanggal megáldott Lawrence vette át. Ehhez képest a Die Verwandlung 17 perce már nagyon álmosítónak hat. A szintén rövidebb, Laying Waste To The City Of Jerusalem megint a fordulatosabb vonalat erősíti, le sem tagadhatva rokonságát a Pantheist örökséggel. A záró kettős pedig ismételten izgalmak nélkül legördülő, átlagos funeral doom szerzemény. A debütálásban számomra szinpatikus régimódi, poros hangzás ezekben a dalokban már nem érvényesül megfelelően, mert az ezeket idéző riffek száma is jócskán kevesebb és ötlettelenebb. Időnként meg kifejezetten unalmassá is tud válni. Érdemes még felfigyelni a borítóra, ami elsőre nem tünik túl érdekesnek, pedig nagyon finom részletek vannak benne és a hangulathoz tökéletesen passzol.
Meglepően közepes lemez a műfaj egykor szebb napokat is megért, fanatikus művelőitől tehát az új Wijlen Wij. A funeral doom szerelmeseinek a szigetek módjára szétszórt izgalmas pillanatok tudnak némi örömet okozni, de a jól induló formáció ezzel a lemezzel valószínűleg önmagát is elföldelte, mivel azóta megszűnt aktív projektnek lenni.
<a href=”http://wijlenwij.bandcamp.com/album/coronachs-of-the”>Coronachs Of The Ω by Wijlen Wij</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.