Teljesen meghallgathatóvá tette bemutatkozó lemezét az amerikai Vanum zenekar. Olvashatnánk röviden a hírekben, ha nem hallgatom volna végig a lemezt, de megtettem és meghozta a kedvem egy pofás recenzióhoz. A projektet két fiatal indította útjának, akikről annyit tudni, hogy Morgannek és Rekevicsnek hívnak. Mindketten több bandát megjárt, igazi underground arcok, főleg post-black és black/doom vonalon tettek le izgalmas demókat és pár lemezt. Ilyen például az igencsak hangulatos, tavaly megjelent Predatory Light demó, ahol Morgan gitározik (csak innen sejtem, hogy a Vanumban is ez lehet a szerepe az ének mellett). Rekevics (a nevetés elkerülése miatt továbbiakban Mike) többek között az egész jól indító, de később eltőnt Ruin Lustban dobolt, de megfordult már drone doomban és death metal bandákban is.
A két zenész közös elképzeléseit, hatásait egyesíti a Realm Of Sacrifice, ami egész ügyesen lavíroz a hagyományok és a modernség között. Hosszú, végtelenbe nyúló, atmoszférikus blackhez képest gyakran bedurvuló zenéjük igazán hűsítő fuvallat lehet egy-egy nyári estén. Alig hallhatóan, de azért kásás hangzással kapunk 42 percet, amiben négy hosszú tétel sorakozik egymás után. Ebbe a mindennemű boldogsághormont nélkülöző játékidőbe beleférnek a klasszikusnak mondható sablonok, a lassú menetelések, géppuska tempók, a végtelenül gonosz és dallamos részek időnként pár amatőrnek tűnő megoldással fűszerezve. A vészjóslón induló, a zárással keretet alkotó Realm Of Ascension a maga 10 percével sajnos a lemez legunalmasabb darabjává tud válni a végére, úgyhogy itt még nem érdekelt különösebben a dolog, bár tetszett, amit hallottam. Amerikai zenekar létére egészen hamar megjelennek az északias témák már ebben a dalban is, persze nem a „részeg troll hever a hátsó kertben” hangulatban, inkább a Falkenbach féle világot juttatta eszembe, annak is a keményebb tételeit. A dallamok ritkán veszik át a nehézfémtől a főszerepet az egész albumon, de jól kiegészítik egymást. A hosszabb, de sokkal élvezetesebb In Immaterial Frame már fel van ruházva bőven szerethető hangulattal, időnként epikus szólamokkal és az általam igencsak kedvelt gyors, gonosz témák monotóniájával. Az ének inkább üvöltő, nyálat fröcsögtető kutyára emlékeztet, mint egy black békára, de a belőle áradó harag képes dobni a zene sötétségén, ridegségén. A belassulás, elszállás iitt azért sokkal izgalmasabb, mint a nyitó dalban. A Convergence ebben a szellemben folytatja a lemezt, tipikus lassan műfaji kellékként tekinthető „fene sem törődik a hosszával” kezdéssel, de aztán gyorsabb és energikusabb lesz elődjénél, így hamar magával is ragad. Az ének időnként emlékeztet a régi Burzum lemezek hangulatára, ahol Varg még nem akart énekelni (most fognak páran kiakadni, nekem az a vokált tetszett akkoriban a legjobban, mert egy rohadt levegővételnyi megjátszást sem érezni benne). A lemezt a címadó tétel, a Realm Of Sacrifice zárja középtempós, sejtelmes atmoszférájával, ami lassan sötétbe csomagolja az egész anyagot.
Nem kihagyhatatlan mestermű ez a debütálás, de igazán kellemes estét szerzett, úgyhogy lehet nekifutni, ha megfelelő hangulatban van valaki. Zárásként rég elhunyt nagyapám mondata ugrott be, amit ő a párkapcsolatok megőrzésének titkaként árult el nekem kiskoromban, bár én az élet sok területére kiterjesztettem már: „Szépen, de azért keményen.”
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.