Udvarias és tisztelettudó ember lévén mindig meghajlok a kor előtt, bár az is igaz rám, hogy a tiszteletet annak adom meg igazán, akit érdemesnek tartok rá, azért meg kell dolgozni. Ezeket az elveket kellett bevetnem úgyszintén a francia illetőségű Gang zenekar esetében, akiknek hatodik nagylemezét szállította le nekem a nemzet legkitartóbb alkalmazottja, a postás. A formáció hivatalosan 1993 óta lóbálja jobbra-balra dús hajkoronáját, de gyökerei egészen a nyolcvanas évek közepéig nyúlnak vissza, még szerencse, hogy kezdetleges nevüket (Gush X) bármi megjelent kiadvány előtt kukázták. Persze a Gang (magyarul: banda) kiötléséhez sem kellett visszaásniuk La Fontaine fantáziavilágáig. Az előzetes tapogatózás közben feltűnt, hogy a névadás egyáltalán nem erőssége a brigádnak, elég arra felfigyelni, hogy 93-ban megjelent bemutatkozásuk címe 1993 volt, míg ötödik lemezüké V. Na mindegy, az egyszerű is lehet jó.
Ideje visszatérni a tisztelet témaköréhez, ami ugyancsak megjár a zenekarnak, hiszen már régóta próbálkoznak, nyomatják a klasszikus, időnként minimális thrash hatásokat mutató heavy metaljukat, mit sem változtatva az összetevőkön, magasról téve bárminemű fejlődési irányra vagy tendenciára és úgy nagy vonalakban a világ változására. Lemezeik a megtestesült középszer, melyek olyan beton biztos lábakon állnak, mint az Eiffel-torony. Életútjukat tagcserék csak a dobos posztján jellemzik, valahogy elhasználódhattak, elkophattak ezek az ütősök, a többiek nagyon jól elvannak itt, időnként zenélnek egyet hétvégenként, máskor meg elmennek motorozgatni, iszogatni. Fő hatásként egyértelműen az Iron Maident lehet megjelölni (ez azt hiszem már a borító ismeretében egyértelmű), de ugyanúgy végignyálazhatta az ötös a teljes NWOBHM történelmet, az angol vonások letagadhatatlanok. Nem mintha le akarnának tagadni egyetlen pillanatot is a zenehallgatással eltöltött idejükből, mivel a lemez 53 perces játékidejében egy másodpercre sem gondolhatjuk, hogy nem élvezik rettentő módon a zene létrehozását, a hangok lepengetését. Az Injection The Venom hangzása felér egy időutazással, de ez alatt nem minőségi romlást, inkább más felfogást, korszellemet kell elképzelnünk. Bill (francia leánynevén Laurent Bocquet) énekhangja karcos, de a Dickinsonos, Halfordos epikusság szintén jól megy neki, a Steve és Biggy gitáros páros remekül hozza az ikergitáros riffelést, az egymásnak válaszolgató szólókat, melodikus, rockos dallamokat, Philty a basszussal sajnos ritkábban mer elkalandozni a megszokott utaktól, de Malo is csak a kötelezőt hozza a bőrökön (persze ez így még mindig jobb, mint az ötös lemez, ahol dobgéppel oldották meg szokásos ütős problémájukat). Hitelességből, őszinteségből jelesre vizsgáznának, egyéniségből azonban készülhetnek nyáron a pótvizsgákra.
Úgy gondolom, hogy a lemez 12 dalának végighallgatásához ugyanarra a műfaji szeretetre és életérzésre van szükség, ami a feljátszásához, úgyhogy aki ennek nincs híján, nem lőhet bakot a Gang albummal. Jól szemlélteti ez a kiadvány a különbséget két fogalom között: mert meglepetés nincs, de a rajongóknak ajándék lehet. Érdekessége még a produkciónak, hogy minél tovább hallgatjuk, annál jobban kezd el működni. Mintha egyre jobb dalokat kapnánk, pedig csak a fülünk áll rá egy idő után és a beinduló nosztalgia faktor, a heavy metal érzés kerít uralmába. Egyébként mindent megtettek, hogy a változatosság érzetét kelthessék a hallgatóban, a dalok 2 és 7 perc között mozognak, utóbbihoz (ez a hét perces Edge Of Time) azonban nem tudok pozitív gondolatokat fűzni… A legjobb szerzeményükhöz a lemezen sikerült egy videót is összeollózniuk otthon, úgyhogy kóstoljatok bele a Gang világába itt és most.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.