A MaXxive Records egy új, egyelőre még elég kicsi kiadó. Lévén eddig csupán a holland Armed Cloud szerződött hozzájuk. De szeretnének minél gyorsabban növekedni, és olyan, leginkább fiatal, pályakezdő bandákat magukhoz csábítani, akik igényes, izgalmas zenében utaznak. Az Armed Cloud az első kitételnek megfelel, hisz 2010-ben alakultak és eddig csak egy EP-jük jelent meg 2012-ben. A második ismérv megléte meg már ízlés kérdése. Szerintem igényesnek igényes a srácok szimfonikus és progos elemekkel dúsított metalja, de izgalmasnak nem igazán nevezhető. Az igényesség egyébként nem csak a zenében mutatkozik meg, ugyanis a külsőségek is tetszetősek. A lilás színekben pompázó digipack kiadvány sem egy fércmű, és a korong megszólalása is profi. Mi más is lehetne, ha olyan arccal dolgoztak a stúdióban, aki már Delain és Haken lemezeken is közreműködött. Christian Moos és a masterért felelős Eroc is jó munkát végzett, szépen, arányosan szól a lemez.
Az hamar kiderül, hogy hangszereiket magabiztosan kezelik a fiúk.
És dalokat is tudnak írni.
Igaz, az egyéni/egyedi íz, az unikális hangzás még hiányzik.
A címadó nóta nyitja az albumot. Érdekes, hogy A Tűz és jég dala könyvek/Trónok harca filmsorozat óta egyre gyakrabban találkozhatunk a zenében is az obszidián szóval…
Maga a dal a lüktetésre épül, a verzék dob+basszus dominanciáját a refrénben felbukkanó riffek, torzított gitár váltják. Nem új recept, de náluk is működik! Persze kapunk szintibűvölést, Petrucci stílusú gitárszólót, stb. Daan „DD” Dekker énekes orgánuma a lemez első néhány számában még érdekesnek tűnik, aztán elég hamar előjönnek a hiányosságai. Sokszor erőlködik a srác, hajlításai több sebből véreznek és igazán fogós témákat sem sikerült összehoznia. A Jealousy with a Halo zeneileg emlékeztet a műfajban megkerülhetetlen Dream Theater dolgaira. Összességében ez a legdrímesebb szerzemény a szűk órás korongon.
A Wounded Healer meg a legfogósabb. Olyan, mintha a Rush-t kevernénk a Pararrels korszakos (tehát slágeres) Fates Warninggal. DD hangszíne, stílusa egyértelműen Geddy Lee-t idézi.
Ha az összes nóta hozná ezt a színvonalat, egy rossz szavam se lehetne!
De sajnos nem ez a helyzet.
A lírai Meltdown már jóval gyengébb eresztés. Bár több jó megoldást is fölvonultat (funkys gitár, szólisztikus betétek), az ének szenvedős, hamiskás.
Később is akadnak erősebb számok, de számomra ahogy haladunk előre, úgy laposodik a lemez. A jövőre nézve viszont biztató, hogy az átlagosabb tételekben is van 1-1 figyelemre méltó betét, megmozdulás.
A fél-lírai In Your Mind kicsit jobban sikerült a Meltdown-nál, némi Queensryche-os hangulatot is érzek benne. A lassan építkező, dallamos gitárszólója az album egyik legemlékezetesebb része. 5:50-nél a szólóba beépítik a cirkuszi bohóczenét (pa-pa-pararara-pa-pa-pa-ra) is…
A Pyramid of Charlatans simán lehetne Iron Maiden dal is.
Az éneket leszámítva…
Az Aftermath of Moral Hazard szerintem egy tök fölösleges instrumentális darab. Hervasztó, műanyag szimfós megoldásokkal, hangszínekkel operál és úgy folyik át az emberen, mint az ötödik üveg sör.
A lemezt a leghosszabb szerzemény, a nyolc percet is meghaladó Wasted? zárja. Ennek talán annyi az érdekessége, hogy DD hasonlóan szenvedős énektémákat hoz benne, mint Anders Fridén (In Flames) szokott tiszta ének címszó alatt.
A szólók mondjuk itt is ülnek, a szintié alatt hallható újabb funkys gitározgatás rendben van, és a jazzes gitárszóló sem rossz.
Bemutatkozó korongként megállja a helyét az Obsidian Desert, de remélhetőleg lesz még ennél sokkal erősebb lemeze is az Armed Cloudnak a jövőben!
A hangszeres tudásra lehet alapozni, a kreativitás, merészség pedig csodákra lehet képes!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.