Orkan
Livlaus

    Egy elhagyott, elfeledett torony magaslik az ég felé omladozva, várva a lassú rothadást és pusztulást a norvég Orkan második lemezének borítóján. Ilyen módon tornyosul fölénk a hanghordozó valamennyi tétele, amiben basszussal az egykori Grimnorth zenekar bőgőse, Sindre hallható, a dobok mögött pedig a nem túl hosszú életű Byfrost ütőse, Rune Nesse foglalt helyet. A további névsor igen csalogató lehet: gitáron a Taake koncerteket élőben segítő Gjermund Fredheim játszik, a mikrofon mögött pedig Einar Fjelldal kapott fontosabb szerepet a Gravemachine zenekarból. A végeredményül kapott zenei produktum pedig pont olyan lett, mintha az itt felsorolt zenekarok teljes munkásságából kanalazták volna össze, a Livlaus albumba sűrítették volna eddigi tapasztalataikat. Vendégként feltűnik a lemezen a Taake egyszemélyes mindenható ura, Hoest és a Helheim dalnok V’Gandr.
    Az Orkan egyébként 2008 óta létezik hivatalos zenei formációként, a most tárgyalt lemez tehát a második teljes kiadványuk (az első a Crimson Canvas lemez volt 2012-ben). Csapásvonalként norvég black metalról beszélhetünk, amit itt-ott punk, thrash hangulattal tördelnek változatosra, vagy legalábbis erre törekedtek a zenészek. A lemez legnagyobb gyengéje ugyanis az időnként pofátlanul ránk vigyorgó, hangulatkeltőnek nem minden esetben nevezhető unalom.

    Jól indul egyébként a bő 45 perces móka, a Fanden Pa Veggen átlagosan minőségi black maszatolással és gyorsasággal ugrik nekünk, hogy aztán tempóváltogatásokkal, robbanásokkal és pár pofás gitártémával véget is érjen majd 10 perc alatt. A fagyos hangulat megteremtéséhez kicsit lehetett volna karcosabb, kevésbé semleges hangzást is összehozni, de ez most nem jött össze. A dal talán rögtön szembesít minket egy komoly problémával, Einar hiába építi hangját a múltra és a már kitaposott ösvényekre, nem tud túl érdekes lenni. Hiányoltam a sikolyokat, deviáns hangokat a sokszor egyhangú károgás helyett. A thrashbe oldott Brende Bruer, Svart Metall rövid tétele azért már az énekhanggal is harmonikusabb kapcsolatot ápol, az ideális 4 perc és a remek gitárok emlékezetes szerzeménnyé tudják avatni. A lemez középső szektorában helyezkedik el a 3 részre szakított Livlaus, mely összesen 18 percnyi sivárságot ígér a hallgatóknak, nem ok nélkül. Egyben szinte fogyaszthatatlanul száraz lenne, de a felosztás nagyon jó ötlet volt. Az első rész lassan indul, de aztán begyújtja a rakétákat és egy igen jó, helyenként nagyívű black metal szerzeménnyé növi ki magát, a második fejezet puszta darálással segít rá a dalra a hatás fokozásának érdekében. A rövidke középső szakaszt a 7 perces zárás teszi teljessé, ahol sűrű tempóváltások közepette barangolhatjuk be azokat a bizonyos zord, fagyos norvég tájakat. A lemez legérdekesebb dala lett a hatodikként érkező Uforgjengeleg, aminek gitártémái úgy csapkodnak időnként, mint a földön ugráló letépett gyíkfarok. A nagyrészt középtempós szerzeménybe egész jól belekombinálták a fejbólogatáshoz szükséges összetevőket, így ez lett a személyes favoritom is. Zárásként szinte robban utána a Skodde, de aztán visszavéve a fűtőértékből ebből is egy remek középtempós bólogatás kerekedik a lemez végére.
    A Livlaus elég átlagos folytatás lemez képében formálódott ki előttem, olyan időnként jellegtelen pillanatokkal, amit csak ilyen underground arcok követhetnek el. Az unalom nem a folyamatos ismétlésből, szokásos black zakatolásból adódik, hanem abból, hogy aki a minőségi lemezek többségét már hallotta életében, nem igazán tudja felkapni a fejét hallgatás közben. A torony tehát magasba tör, termei a szellemek nyögéseitől visszhangzanak, de még egy kósza dementort sem tud magához csalogatni sötétségének szépségével.