Mystifier
Göetia

 -Miért épp metal? – kérdezte nemrég egy kedves ismerősöm…
Legjobb érvem erre a mai napig a stílus folyamatos fejlődése, visszatekintése, változása, hullámzása, változatossága, elevensége, zsigeri mivolta, vagyis megunhatatlansága, embersége.
Akkor szereted a Tankcsapdát? Hallottad az új Ossiant? – folytatta.

    Erre elkezdtem neki sorolni, épp mit hallgattam előző este és nem tudott mit válaszolni rá, először kérdőn, majd bután bambult rám, főleg mikor megemlítettem, hogy a brazil Mystifier ringatott álomba. Persze mindez nem jelenti azt, hogy bármely banda rajongóit lenézném (Csapdát mindig szerettem a helyén kezelve), vagy nem tartanám sokra, inkább úgy gondolok rájuk, mint jó metalosokra, akik éppen csak felkapaszkodtak arra a létrára, amit sok-sok év megmászni, de talán sosem lehet elérni a tetejét, ha az a teljes megismerés lenne.
    A mai világban már nincs szükség ropogós kazettamásolgatásra, hosszas várakozásra, szinte mindent meg lehet szerezni, bármit meg lehet fülelni és ezt nagyon élvezem. Van egy réteg, amit úgy hívok, hogy peremvidék, no ezeket kedvelem igazán és aki nem csak az említett zenekarok szintjén akarja ezt a világot megismerni, szeret vadászni, felfedezni, annak ez a legjobb lehetőségeket kínálja. A peremvidéken olyan lemezek milliói hevernek parlagon, melyek kis közegben értek el komolyabb érdemeket, vagy a kult státusz és az alapmű kifejezések között libikókáznak hülyegyerek módjára. Ezek mögött nem áll médiahatalom, nem dúdolgatják naphosszat milliók robotként a munkahelyükre sietve, csak megszülettek és élik saját életüket, időnként belefutva a megfelelő hallgatóközegbe. Igazi peremvidéki csemege a black/death metal határán egyensúlyozó salvadori banda második teljes lemeze, a 93-as Göetia is (egyébként minden lemezük ütős), amiben olyan szenvedéllyel, haraggal és őszinteséggel engedik szabadjára a zenészek sötét oldalukat, ami egy nehézfémrajongónak sem okozna csalódást. A banda 1989-ben állt össze és azóta is aktívan zenélnek, bár utoljára 2001-ben pusztítottak teljes értékű kiadvánnyal. Zenéjükben megtalálhatók mindkét stílus alapjai, de magukkal hozták a thrash és doom jelzőket, amik mellett nem mehetünk el szó nélkül. Korából adódóan nem sok viszonyítási alapot lehet a zenekarhoz kötni, talán a szintén brazil, egyetlen igazán jó lemezzel magát bebiztosító Sarcofago társasága gyakorolhatott rájuk komolyabb hatást.

    Az 56 percnyi pokoljárás az Aleister Crowley & Ordo Templi Orientissel veszi kezdetét, ami egy jó 8 perces darálással, dühödt okkultizmussal indít hadjáratot, a végén egy remek lassulással. Nincs tökölés intróval és egyéb mesterkedésekkel, egy kis szinti és már minden keresztet csak lefelé nézve tudsz elképzelni. A sötét doom riffekkel indító An Elizabethan Devil Worshipper’s Prayer Bookból sem kell túl sok, hogy gyökerestől kigyomlálja az ember lelkéből az esetleges Disney Channeles károkat, olyan magabiztos, önelégült fejjel lehet bólogatni rá, mint ha álmaink nője kérne fel minket egy légyottra. A viszonylag nyugodtabb tétel közben is elgurul párszor a gyógyszer, nehogy beálmosodjon a kedves közönség, de a kíméletlen fűrészelést, 90-es évekbeli gitárnyúzást a The Sight of the Unholy Cross hozzal el nekünk igazán. Súlyos lassulás fűszerezi a 7 perces tételt középtájon, amit újabb dara követ, károgással, hörgéssel és elmaradhatatlan sikolyokkal. A címadó Caerimonia Sanguilentu (Göetia) érdekes tempóváltásai (hol a szöveg, hol a zene változik, sokszor egymástól eltérő ütemben), megoldásai egy választófalként működnek a lemezen, mivel ezek után még sötétebb vizekre evezhetünk. A Beelzebuth nyitja a második szakaszt az előzményekhez képest rövid játékidővel. Egész erőteljes szösszenet, még a lemez elején is el tudtam volna képzelni nyitásnak. Karakterszámon nem spórolva érkeznek az ős-black förmedvények, mint a The Realm of Antichristus, aminek utolsó perceitől lúdbőrzik a hátam, vagy a The True Story About the Doctor Faust’s Pact with Mephistopheles, nem beszélve az abszolút favorit Cursed Excruciation / The Sinuous Serpent of Genesis (Leviathan) c. 8 perces tételről. Könnyed zárásról, feloldozásról nem beszélhetünk a The Baphometic Goat of Knights Templar in the 12th Century kapcsán sem, az Astaroth és Behemoth gitáros páros által prezentált hangok megfelelően szurkálják, ingerlik hallójáratainkat. Írás közben ez szólt, és még nem vettem észre, hogy meguntam volna… A lemez hangzása egyébként kellően nyers, de még bőven szerethető kategóriába tartozik, olyan, mint egy lepukkant klubban, megfelelő értágító, gyomormelegítő és egyéb adalékok hozzáadása mellett élőben átélt mészárlás. Egyetlen hátránya azért van a lemeznek, méghozzá ezeket a dalcímeket kellene valamilyen úton-módon büntetni… A videómegosztón természetesen a teljes lemez meghallgatható.

    Ilyen remek lemezekre lehet lelni lépten nyomon, de ezeket nem hozza házhoz a futár magazinmellékletként, úgyhogy mindenkinek csak ajánlani tudom a felfedezést, a felfedezés örömét, az újabb és újabb kalandokat, amit a metal világa kínálni tud nekünk.