Mephorash
1557 - Rites Nullification

    Vannak, akik nem adnak a megjelenésre és csak a hangszeren lefogott hangok hoznak lázba, vizuális beállítottságom okán azonban mindig szívesen falom a lemezeket elrejtő borítókat is. Gyakran egy-egy lemezre egy borító miatt találok rá, mert az rögtön megfogott. Manapság a „fekete” borítók hoznak szerencsét a promóciós anyagok böngészése közben. Amint megláttam a svéd Mephorash sötét borítóját, felkeltette az érdeklődésemet. Sajnos a belinkelt kép nem adja vissza, ahogy az okkultizmussal átitatott anyagot magába temeti ez a sötét, szimbólumokkal teletűzdelt papíros, amin csak úgy ragyognak az arany színű, domború motívumok. A remek Chaos Invocation és a nem is olyan régi Nevaloth jutott eszembe róla, így a pozitív benyomást már a lejátszás megkezdése előtt megtették. Mindemellett egy fejlődő, folyamatosan alakuló zenekarról van szó, ami 2010-ben alakult, azóta az élő fellépéseket is beleszámítva 13 tag fordult meg a Mephorash háza táján. Félretéve a türelmi zónákra jellemző forgalmat, ennek ellenére meglepő kimunkáltság, tervezettség, alaposság lepi meg azt a hallgatót, aki a banda harmadik lemezének nekivág. A debütálásba és a 2012-es Chalice of Thagirionba elég volt belehallgatnom, ugyan nem voltak rosszak, de leginkább félkész, ötletcsírákkal teli anyagoknak mondanám őket, harmadjára azonban letisztult a kép és sikerült egységgé gyúrni azt, amit a zenészeknek a Mephorash jelent.

    A lemezen 4 dal foglal el 42 percnyi játékidőt, de az unalmassá válástól már most kijelentem, nem kell tartanunk. A G. De Laval okkultista író művei által inspirált dalszövegeket ugyanis minden dalban más-más vendégénekessel adják elő, nem beszélve a kísérteties kórusokról, szinti által egekbe szökkenő hangulatról, a rituális lassúságokról, vagy az időnként arctámadóként képünkbe robbanó tempóváltásokról. A dalok a négy őselemmel foglalkoznak egyesével, így koncepcióról is beszélhetünk az album kapcsán, ami alapvetően nagyon egységesre sikerült, minőség szempontjából is.

    No de ne rohanjunk előre, itt nem fagylaltot, pénzt vagy kívánatos fehérnépeket osztogatnak, hanem kormos, sötét black metalt. A fagylalt itt kukacos, a pénzhez vér tapad, az asszonyok pedig a máglyán ropognak. Ez nyilvánvalóvá válik már az első, Riphyon – The Tree of Assiyah Putrescent című opuszban, ahol a szinti, a kántálás és lassú halálbamenetel olyan mágiát szül, amit legutóbb a Lucifer’s Childben hallottam, előtte pedig lengyel jóbarátomnál, a Plaga zenekarnál. A dallamoktól sem mentes dal a közepénél robban egy nagyot, az ének változatosságát pedig már nem kérdőjelezhetjük meg. Hallgatás közben az is eszembe jutott, hogy ezt a több torok módszer nagyon sok zenekarnak előnyére válhatna. Minőségi károgás, sikoly, hörgés, búgás, vagy épp amit a hangulat megkövetel. És az bizony sokat követel. A lassú, borongós, ránk telepedős doom, a menetelős középtempók, atmoszférikus black témák folyamatosan fejlődnek, változnak, életre kelnek. A tenger morajlásával induló Phezur – Dissolving the Sea of Yetzirah skizofrénebb, kísérletezőbb a nyitásnál, de szintén monumentális darab, amit a mély hörgések, a hipnotizáló menetelés tesznek kellően sötétté, a dal utolsó perceit lezáró „tisztább” ének pedig egyenesen a Mayhem féle Freezing Moont juttatta eszembe. A Föld és a Víz ősi elemét a Levegő követi a sorban, vagyis a Cheidolun – Breaking the Blade of Beriah c. dal. Őseleméhez méltóan könnyedebb, epikusabb tételről van szó, ahol Archfiend DevilPig (Embrace of Thorns, Necrovorous, Serpent Noir) éneke feszegeti a határokat, értem itt a sikoly és pinceszagú böfögés közötti tág skálát. Stílszerűen már csak a Tűz marad a lemez végére, és a kiáltozó, menekülő emberek, a ropogó, izzó háztetők közt gomolygó füst, meg persze megperzselt szőr visszataszító szaga… A záró Berberioth – Vandalising the Throne of Atziluth a leghosszabb, mindemellett a legjobb tétel a lemezen, itt Omega A.D. segít rá az énekre (Acherontas, Fides Inversa, Benighted in Sodom…), aki mellesleg legtöbb zenekarában, ahol megfordult, dobosként tevékenykedik. Szerencsére itt nem, mivel rengeteg érzelmi töltetet tud eldurrantgatni a dal végéig. 
    Érdemes tehát bekapcsolódni a Mephorash népes táborába, mert a fejlődés óriási léptekkel halad. Ha most erre voltak képesek, kíváncsi leszek a folytatásra, annak meg is tartom a kövér tízest. A Tűzzel megismerkedhettek itt is, a teljes lemezt pedig meghallgathatjátok a zenekar bandcamp oldalán.