Grey Heaven Fall
Black Wisdom

    Az oroszokkal mindig számolni kell. Ezt számos történelmi események mellett minduntalan sikerül bebizonyítaniuk a fagyos földből időről-időre, születésük közben haláltusájukat vívó zenekaraikkal is, aminek mi, az extrémnek tartott zenei vonalak hívői igencsak meg tudunk örülni. Érdekes kifejezés ez az extrém, mert pl. nekem olyan szinten képezi a mindennapi rutint egy-egy ilyen lemez lepörgetése, hogy a teljes hétköznapisághoz tartozik, miközben végignézni egy tévés tehetségkutatót, igazán extrémnek és meglepőnek tud bizonyulni…

    De vissza az oroszokhoz, akiktől ezúttal az oldalunkon egyszer említett Grey Heaven Fall zenekartól kaptam most egy megkésett karácsonyi ajándékot, amit biztosan nem cserélek el egyetlen apróhirdetős oldalon sem. A zenekar 2006-ban állt össze az általam nagyon magasztalt Abstract Spirit zenekar és a Comatose Virgil legénységéből, de a két bandában prezentált lélekgyilkos funeral doom helyett egy egészen érdekes irányzatban kezdtek el gondolkodni, aminek második nekifutása a Black Wisdom. Műfaji meghatározásként a banda is megelégedett annyival, hogy black/death metal, de aki a Dissectionre vagy valamely ősi black szörnyetegre gondol első körben ez alapján, az nagyon tévútra terelődött. A zenekart olyan nevek közelében kell keresnünk, mint a Blut Aus Nord, Deathspell Omega, de időnként még az újkori Mayhem is eszembe jutott a lemez hallgatása közben.

    Érdekes, szabadon értelmezett és kötetlen a Grey Heaven Fall zenéje, ahol egyaránt megidéződik a múlt, a szürke ködből előbújik az atmoszféra, tetten érhető a progresszió és sok egyéb stíluselem okosan, értő és megalomániamentes kezek által összegyúrva. A lemez művészi borítójába, egyéb külsőségeibe sem nagyon lehet belekötni és elmerülve az érzésben, amit kiváltani képes, rögtön tudhatjuk, hogy a skizofrénia és a mélységes letargia kellemesen gyötrő bő 52 percével nézhetünk farkasszemet, ha ezzel a lemezzel hajtjuk álomra a fejünket. A kiadvány hangzása kellően karcos, sötét, mégis minden zenei finomságnak utat enged, egyedül Arsagor énekét találtam időnként monotonabbnak annál, amit egy ilyen jól megírt lemezhez el tudok képzelni. Mondjuk pusztulásról, sivárságról és rothadást hozó járványokról , pesszimista filozófiáról szóló szövegein keresztül időnként még monotonitása is szimpatikusnak tűnt, valamilyen szinten még nyomasztóbbá tette időnként az anyagot. A nyitó The Lord Is Blissful In Griefben azonnal megtaláltam a lemez kedvencét, amit később sem tudtak lenyomni a folytatásban szereplő, egyébként semmivel sem rosszabb dalok, de azok azért működnek olyan jól, mert a nyitány azonnal torkon ragad és kétségbeesett, vérágas, kidülledt, forgó szemekkel húz be a banda rejtekéül szolgáló fojtogató ködbe. A disszonáns hangok mintaszerűen rendeződnek és válnak komplett dallá, amibe egy kis kórussal még a mágiát is sikerül becsempészniük, ami később annyira már nem jellemző. A pusztítás és az atmoszférateremtés 6 perc alatt kiteljesedik, a dal vége felé a háttérben feltűnő rövidke „gitárszóló” hallatán pedig garantált a lúdbőr. A funeral doom közegből megörökölt 11 perces hosszával a Spirit Of Oppression fogad már minket a folytatásban, ahol Arsagor lelkesen ajánlja fel lelkét a nála nagyobb, sötét hatalmaknak, miközben zenésztársainál is elszakad a cérna, így jutunk el a progresszív rockig, később a doomig, majd egy sokkalta hosszabb, kellemes gitárszólóig, hogy aztán melankóliával átitatva vágjunk neki ismételten a keményebb tempóknak. Hosszú mondat, hosszú dal, sok tartalommal.
    Az immár rövidebb, 9 perces To The Doomed Sons Of Earth kissé kilóg a sorból, ha az előző két dalt nézzük. Sokkal nyugodtabb, még gyors indulása ellenére is, Arsagor károgása bugyborékol, morog, gyakran szinte nyög, akár a lelkünk a súly alatt, amikor kimondja a halálos ítéletet felettünk. A dal hangszerelése dohosabbnak, öregebbnek tűnik, a kemény, vagy csipkelődő riffek helyett a hullámzó harmónia veszi át a hatalmat és egyeduralkodóvá válik a szerzemény végéig. Gondolhatták a srácok, hogy ha még ez sem fektet meg egy-egy elvetemült fémhívőt, akkor tovább fokozzák, mégpedig egy kő egyszerű, de azonnal lehúzó instrumentális szösszenettel, aminek a Sanctuary Of Cut Tongues címet adták. Kellemes lett volna ez akár lezárásnak, akár kezdésnek is, de itt egy kissé megtörte a lendületet és kizökkentett az amúgy sem rövid album vonalából. Legalábbis első nekifutásra…
    …mert inkább vízválasztó ez, mintsem nyitány. A Tranquility Of The Possessed ugyanis ritka beteg módon folytatja a lemezt Pavel nevű dobosuk ámokfutásával, a zene agyontördelésével. A középtempó és a lassúság az úr, az ének inkább hörgés, mint károgás, előbbiből is az az utolsó kenetet felolvasó, odamondós fajta. 9 percig építkezik a dal, ami egy folyamként jut el a depresszív doomból a The Dillinger Escape Plan skizofréniáját megidéző gyors lezárásig. Ezt a gondolatmenetet és elvontságot viszi tovább a 12 perces That Nail In A Heart, ami második számú kedvencként zárja keretbe az albumot. Ennyi időt tartalommal megtölteni nem egyszerű feladat, a dalban mégis maradéktalanul megoldottnak látom ezt a problémát.
    A lemez tradícionálisabb első része, a láncoktól megszabadult, elmebeteg folytatás indok lehet bárki számára a megismerésre. Negatívumként csak az időnként monotonná váló vokált tudnám felhozni és talán nagyon is tömény ez a zene ekkora dózisban, de ha nem áll keresztbe a szemed egy órányi Sötét Bölcsességtől, amit remek zenészek prezentálnak neked, akkor mindenképp érdemes megismerni az oroszok lemezét. Jó magam most mindenekelőtt levadászom a debütálást is, mert ezek után kíváncsivá tettek.
A lemez teljes egészében meghallgatható a zenekar bandcamp oldalán, egy kis ízelítőbe pedig itt is belekóstolhattok.