A Black Sabbath munkásságát nem hiszem, hogy méltatni kellene. Velük kapcsolatban szerintem tényleg nem túlzás a “mindenható” jelző használata.
Született is megannyi – jobb-rosszabb, vagy inkább csak gyengébb – feldolgozás, valamint tribute album is. Gondoljatok csak a Nativity In Black sorozatra, amelynek első darabja szerintem etalon!
Most, hogy elindult a búcsúturné, amely – ha nem történik semmi, júniusban eléri Budapestet is – kapcsán megint van apropója egy ilyen lemez kiadásának.
A The Doom in Us All: A Tribute to Black Sabbath címmel összehozott kooperációt a Tourniquet dobos főnökének, Ted Kirkpatrick-nak köszönhetjük, aki a King’s X basszerével, Doug Pinnick-kel szövetkezett és az öt dalos válogatáshoz olyan zenészeket nyertek meg többek között, mint Scotti Hill (Skid Row), Ripper, Eric Wagner vagy Bruce Franklin (Trouble).
A lemez dalaiban Ted dobol és gitározik, míg Doug a basszusgitárt nyűvi. Érdekes, hogy nem halljuk a jellegzetes hangját, pedig nyilván érdekessé tenné őket.
Az első ránézésre is látszik, hogy a – fogalmazzunk így – slágereket vették elő. Ez egyrészt ugye biztonsági játék, ám más szemszögből vizsgálva meg feltehetjük a kérdést, szükség van még egy századik War Pigs-re…
A válasz nem egyértelmű.
A dalokba, azok eljátszásába nem lehet belekötni. Nyilván, a szereplők névsora garancia a minőségre. Inkább az lehet itt a kérdés, hogy maradnak az eredetinél, avagy próbálják kicsit (vagy akár nagyon) a saját képükre formálni a nótákat.
Nos, nem húzom tovább, itt inkább a tisztelet lerovása lehetett a cél, mert nem rugaszkodtak el az eredetitől túlzottan egyik dalban sem. Ez nekem mondjuk jobban tetszett volna, de igazság szerint ez is egy korrekt anyag lett.
Azért nyilván érdekes mind a Living Colour-ös Corey Glover (Into The Void), mind pedig Ripper (Children Of The Grave) hangjával hallani a dalokat.
Ha egy dalt kellene választanom, akkor talán a – számomra legalábbis ismeretlen, ám 1997 óta működő – Thousand Foot Krutch énekesével, Trevor McNevan-nal és a Trouble gitárosával, Bruce Franklin-nel felvett Lord Of This World-öt mondanám.
S hogy miért?
A dal klasszikus, de Trevor, bár követi az eredeti énekdallamot, mégis picit mást nyújt, mint Ozzy. Ellentétben például a nyitó tételle, ahol Chris Jericho (Fozzy) egy az egyben hozza a “Sötétség Hercegének” témáit. Mondjuk kiválóan, azt azért nem lehet vitatni.
Mondjuk Eric Wagner (The Skull, ex-Trouble) teljsítménye az Electric Funeral-ban is megér egy misét.
Bizonyára kellett némi szervezés az anyag összegyúrásához, s ennyi nagynevű zenész összetrombitálásához, amiért mindenkinek tisztelet jár.
A lényeg, hogy én mindenesetre szívesebben hallgattam volna egy jobban átformált dalokat tartalmazó korongot, mert a résztvevők – de leaglábbis néhányuk mindenképp – szerintem eltérő stílussal rendelkezik, még akkor is, ha a hatásaik között Iommiékat is számon tartják.
A végeredményt nem pontoznám, hallottam már ennél jobb tribute lemezt is, ám egy korrekt jelzőt mindenképp megérdemel.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.