Négy év után (hogy telik az idő…) itt a friss Angertea korong, a Snakes in Blossom, amit már a finn Inverse Records adott ki. Ez már a harmadik kiadványuk, amit nemzetközi kiadónál hoztak ki.
Ha megnézem a trió pályáját, akkor a 2009-es Twenty-Eight Ways to Bleed albumtól kezdve – amivel először kerültem közelebbi kapcsolatba velük – egy egységes bandát látok, akik mára megkerülhetetlenek a hazai undergroundban. Minden anyaguk magas színvonalú és izgalmas, okos dalszerkezetekkel, s a kevesebb néha több elvét követve alkotnak.
Nem hiszem, hogy ennyi évvel a hátuk mögött még szükség van a lemezismertetőnél a bemutatásra, mint olyanra, a később érkezők is bőven találnak információt a csapatról a honlapjukon vagy a zenekari Facebook-on, így azt hiszem foglalkozhatunk a négy évvel ezelőtti Nr. 4: Songs Exhaled albumot követő friss anyag bemutatásával.
A Snakes in Blossom lemezre tíz dal rögzített a Mihály Gergely, Bárkai László, Peralta Miguel Angel felállású csapat, negyvenkilenc percben. Ahogy azt az utóbbi anyagokon megszokhattuk, vendégek is feltűnnek néhány dalban, de erről majd később.
Alapvetően továbbra is megkapjuk a csapatra jellemző hangzásvilágot, első blikkre a dalszerkezetekben se találni különösebb eltérést vagy újdonságot. Persze ezt csak az első néhány hallgatás során éreztem így. Igazság szerint jól esett, hogy a megszokott zajos gitárokon, röfögő bőgőn és kimért dobokon nyugvó hangzást kaptuk ismét, mintegy régi ismerősként.
A Snakes egy Angertea mércével hagyományos dal, ami jól vezeti át az előző lemeztől a hallgatót. Azért ebben érzek némi stonert is, hangsúlyosabban, mint korábban bármikor. Vagy helyesebb lenne talán mélyebbre ásni és a Black Sabbath-ot említeni.
A Sinking in Strain volt az első dal, amit megmutattak, s ezzel kapcsolatban többen a Tool-t emlegették párhuzamként. Tudja fene?
Az biztos, hogy a bandától nem állt távol korábban sem az experimentális megközelítés, de én nem feltétlenül neveztem volna meg Maynardékat a dal kapcsán. Igazság szerint annyira kialakult már Gergőék stílusa, hogy talán értelmetlen is párhuzamokat keresni vagy állítani…
Első – kis túlzással – meglepetésnek a negyedik tételként érkező Aquarium c. dal nevezhető, amiben Gergő a gyönyörű hangú Sarusi-Kis Flórával énekel duettet, ráadásnak pedig Csontos Peti (The Void) csellójátéka teszi még emlékezetesebbé az amúgy is kiválóan sikerült dalt. Azt hiszem, hogy stratégiailag is jól van elhelyezve, mert ez a nyugis akusztikus tétel, kiegészítve a klasszikus hangszerrel jól alapozza meg az Orange Machine-t.
Ennek nyugodtan kioszthatnánk a lemez talán “legőrültebb” száma címet is. A bólogatásra késztető alapra jön a védjegynek számító lebegős-nyúlós, elszállós ének, amit időnként aztán igencsak erőteljes és kifejező üvöltés vált fel.
A dal a lemez leghosszabbja is egyben, s ebben is találunk közreműködőket. Az Ektomorf-os Jaksa Robi perkázik, kiegészítendő Bárkai Laci dobjait, valamint ahogy az az utóbbi Angertea anyagokon megszokott, neves küldöldi zenész is tiszteletét teszi. Ebben a dalban az a Franz Stahl idegbeteg szólója hallható, akit olyan zenekarokból ismerhettek, mint a Scream vagy a Foo Fighters.
Jól is jön ezután a kicsit visszafogottabb St. Andrew’s Storm, ami meg a zenekar kicsit grunge-osabb oldalát villantja fel.
Ha már említettem korábban a Tool-t, akkor azt leginkább a The Song for Vengeance c. dal kapcsán érdemes párhuzamként elővenni. Bár fene tudja… A szaggatott riffelés miatt meg nagyon modernné teszi. Mindenképp a lemez egyik csúcspontja, ami megfilmesítésért kiált, már csak a szöveg okán is.
Az Instancy meg egyfajta lüktetős, lebegős dal, aminél mintha az énekdallamok alárendeltebb szerepet játszanának.
Az utolsó előttiként érkező nyúlfarknyi The Moon Encounter is különleges darab, amiben a Kispál és a Borz billentyűseként ismert Dióssy Ákos jelenléte is emeli a dal fényét.
A lemez zárótétele a Tisza. Mit is lehet erről elmondani? Áradó, szeszélyes, kavargó. Az új album egyik legkomplexebb dala. Visszafogottan indul, majd az ár elsodor.
Ha a szövegeket is nézzük, az album végére kicsavar, felemészt, összezúz. A veszteség, a fájdalom, az elhagyatottság mind-mind bennük van, s a zenével egymás hatását erősítik. És mégis hallgattatja magát az anyag, s minden hallgatásnál lehet találni finomságokat. Szóval ez hosszú barátság lesz.
A kiadvány kiállítása sem mindennapi. Szokás szerint Gergő műve a frontborító, ami ismét egy jól sikerült darab, az Angertea-s hagyományoknak megfelelő, de a színvilága most mintha könnyedebbnek tűnne.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.