A Homselvareg egy mitológiai lény, mely az alpesi népek hiedelmeiben fordul elő. Lényegében ember, aki teljesen elvadult, minden gátlását és emberségét hátrahagyva nem él másnak, csak vad ösztöneinek, akár a civilizációtól elkülönülten, vadon élő gyermekek. Nem véletlenül választotta magának ezt az impozáns nevet a 2004-ben alakult olasz brigád, akiknek második, Catastrofe című lemeze süppedt be a lejátszómba. Az album eredetileg 2010-ben készült el, azonban a zenekar kiadó nélkül maradt és saját kezébe véve sorsát zenekari kiadással próbálkoztak, nem túl nagy példányszámban. Most a Sliptrick Records csapott le erre az alkotásra és jelentette meg új, pofás köntösben.
Mint írtam, nem véletlen a névválasztás és a hozzá társuló stílus sem, amit a zenekar magának választott, mivel egy embergyűlölő, emberkerülő szövegektől hemzsegő, régi vágású, karcos black metal kiadvánnyal kívántak adózni a sötétség urainak. Az albumon tehát feleslegesen keressük majd a dallamokat és melódiákat, cserébe viszont mázsányi töménységben kapjuk a vérfagyasztó, dühös vokalizálást, amit Plague művésznévre hallgató frontemberünk produkál kellően meggyőzően és lehetőségeihez mérten változatosan, nem spórolnak a blast beatekkel és a gyakori tempóváltásokkal sem. Minden gitártéma rideg és távolságtartó, azt a klasszikus atmoszférát idézve, amik sokkal közelebb állnak emlékezetünkben a fjordokhoz, mintsem az Alpok hegyvonulataihoz. Példaképnek, hatásnak leginkább a korai Ulver, Taake lemezeket lehet felemlegetni, a zenekar is ezt teszi, de megemlítik a Dissectiont is, amit azért csak nyomokban lehet felfedezni zenei világukban.
A bő 40 perces pusztítást és gorombáskodást azonnal meg is kezdik az első, 6 perces L’inizio Della Fine c. dalban, ahol meggyőződhetünk a száraz, karcos hangzás mibenlétéről. Ami kiemelkedik és jót is tesz hallgatás szempontjából, az Monat basszer jól kivehető, pattogó játéka, a többi masszaként ránk nehezedő fekete töménység. A robbanásokkal és lassulásokkal átszőtt kezdés után a Senza Via D’uscita még közelebb repít minket a műfaj gyökereihez, vad, barbár kalapálása folyamán nem is lehet mást elképzelni, mint a társadalomtól megfosztott ember számunkra torz vázát, amiben úgy munkál a szomjúság, éhség és szexuális vágy, hogy annak gátat nem szabhat semmilyen tiltó nyilatkozat. Az utána kibontakozó Terremoto gyakorlatilag ennek a közvetlen folytatása, szusszanásnyi időt sem hagyva, hogy feldolgozzuk a mélységet, amibe magával ránt. Remek kezdés ez a három dal a Catastrofe lemezen, de sok újat, vagy maradandót nem tesznek hozzá ahhoz, amit olyan jól kitaláltak annak idején északi cimboráik, viszont a negyedikként érkező Rogo a maga dallamosabbnak mondható felfogásával, dalként való működésével már sokkal jobb benyomást kelt, ez lett a kedvencem a lemezről, mert becsempészi a kegyetlenkedésbe a nagybetűs hangulatot is. A károgás mellett a háttérben megbújó tiszta ének, ami tényleg csak úgy lebeg ott a semmiben, remek kettősséget, valódi skizofrén atmoszférát kölcsönöz a dalnak, az, hogy ezt a fegyvert nem vetik be sokszor a lemezen pedig külön öröm, mert falra tudok mászni az olyan sablontól, ahol a tiszta ének váltogatja menetrend szerint az extrémitást. A nyugodtan kezdődő Ultimo Lamento Umano a kettősséget remekül tartja meg, csak ezúttal már a tempó gyakori váltogatásával, a menetelésből pillanatok alatt monumentális géppuskaáradatot varázsol, teret adva a torz hangok széles skálájának. Az Aria Di Tempesta visszatér az albumot nyitó brutalitáshoz, de ami a nyitáskor indok nélküli pofonként ért, itt már megalapozott hangulattal, kaján vigyorral ropogtatja pattanásig feszült izomsejtjeimet a húsdarálóban. Leginkább itt emlékeztetett egy-két téma a Dissection világára, amikor a szélvész tempóról csak szimplán gyorsra lassítottak. Ezek után érkezik a lemez második igazi csúcspontja, az Inondazione, ami egy jó 6 perces késforgatás és idegtépés gonosz lassulásokkal, megállíthatatlannak tűnő menetelésekkel és sikolyokkal. Nagyon egyszerű megoldásokkal dolgozik a dal, de neki lehet feszülni, mint a szembeszélnek és ilyenkor minket is átjárnak azok az ősi ösztönök, amik igazából sosem váltak köddé, csak minden ember élete végéig hazudik róla még magának is. Ebből az állapotból nincs feloldozás, nincs megváltás, mivel ez az emberi természet szerves része, ezt pedig a záróként érkező Solo Memoria bizonyítja, ami a színvonalat és a makacs aprítási vágyat megtartva egy furcsa, utolsó energiákat mozgósító lüktetéssel zárja le az olaszok produkcióját.
Ahogy nézegettem pár infót a bandáról, most láttam, hogy az albumon dolgozó tagság nagy része mára már lemorzsolódott, de a folyamatos tagcserék a kezdetek óta jellemzik őket. Talán ez lehet az oka az időnként hullámzó minőségnek, vagy annak, hogy nem mindig érzem egységesnek, átgondoltnak a lemezt. A zenekar ettől függetlenül él, vérre szomjazva bolyong a magas hegyek között és remélhetőleg most már stabilan, kiadóval a hátuk mögött adnak életjelet magukról legközelebb. A Catastrofe egy kellemetlen lemez, de nagyon jól áll neki, még időnkénti sablonossága ellenére is tud megragadó lenni és hatásos, szóval aki nem veti meg a black metal ezen formáját, az nyugodtan próbálkozhat velük.
Ahogy nézegettem pár infót a bandáról, most láttam, hogy az albumon dolgozó tagság nagy része mára már lemorzsolódott, de a folyamatos tagcserék a kezdetek óta jellemzik őket. Talán ez lehet az oka az időnként hullámzó minőségnek, vagy annak, hogy nem mindig érzem egységesnek, átgondoltnak a lemezt. A zenekar ettől függetlenül él, vérre szomjazva bolyong a magas hegyek között és remélhetőleg most már stabilan, kiadóval a hátuk mögött adnak életjelet magukról legközelebb. A Catastrofe egy kellemetlen lemez, de nagyon jól áll neki, még időnkénti sablonossága ellenére is tud megragadó lenni és hatásos, szóval aki nem veti meg a black metal ezen formáját, az nyugodtan próbálkozhat velük.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.