Rég írtam már olyan lemezről, ami megjárta a hangpróbát, majd csak utána landolt a lejátszómban. Érdekes ez a felállás, mert látva a többiek reakcióit, hozzászólásait, rögtön észreveszünk olyan dolgokat vagy hiányosságokat is, ami felett el tudtunk volna siklani. Vagy nem.
A horvát Pogavranjen lemeze a megpróbáltatásokat utolsó előttiként teljesíttette, átlagosan 5 pontot bezsebelve a pompás borító által előzetesen félrevezetett, becsapottnak érzett hangpróba függőktől, mivel a beígért avant-garde black metal annyira kísérletire sikeredett, hogy gyakorlatilag semmi köze a klasszikus black metalhoz. Egyetlen kapcsolódási pontja az időnkénti monotonitása, sötét hangulata lehet, ami meg már annyira nyomasztó és mélyre ható, egyben fárasztó, hogy az embernek esze ágában sincs szeretni ezt a lemezt. Stílusában a zene meghatározatlan, érdekesnek azonban nem nevezhető keveréke a sötét jazznek, pszichedelikus rocknak, ami hangszeres kivetnivalókat nagyon nem hagy maga után, de a lejátszása után gyakorlatilag egy hangyapetényi felidézhető hangot sem képes az agytekervényeinkben elhelyezni bő háromnegyed óra alatt. Ugyan ez a zenekarnak már a harmadik nagylemeze, attól függetlenül azért nem lehet figyelmen kívül helyezni az újítási szándékot és a lelkes próbálkozást, hogy a dalok felvétele közben megpróbáltak ébren maradni, ki tudja, mennyi koffein kíséretével. Szóval a hangulatos külcsín és a kiolvashatatlanul szőrös logó ezúttal nagyon félrevezető lehet, de ha valami művészinek szánt, sznobizmustól sem mentes zenére vágysz, nyugodtan próbálkozhatsz vele. Az egész kiadvány közvetít egyébként egyfajta „Most mindenki hagyjon a francba!” életérzést, miközben vallási témáktól sem mentes dalszövegeikkel és elvont zenéjükkel taszítanak egyet az ember társadalomból való kirekesztettségének érzésén. Belehallgattam a zenekar korábbi albumaiba is, ahol még tetten érhető volt a nyers black vonulat és ahhoz képest ténylegesen visszaesésről beszélhetünk.
A posványos utazás a rövid, alig 2 perces Keres zajhalmazával kezdődik, amit már egészséges ember nehezen visel, utána pedig a jóval hosszabb tételek sorát a Maitreya nyitja meg. Nem nevezném tipikus slágeres kezdésnek, ami a lemez apró részleteinek kiélvezésére sarkallná a gyanútlan hallgatót. Akkora élvezetet nyújt, mint egy véget nem érő sakkparti bámulása a sivatag közepén lassított felvételben… Komolyan mondom, a háttérben egyszer még egy lézerkard hangját is hallani véltem, vagy csak az agyam próbált alternatívát gyártani saját szórakoztatása érdekében. A dal közepe felé azért el kezd előbukkanni egy-két érdekesebb énektéma, ami a bánatos menetelést megerősítve valami kapaszkodót is tudott nyújtani, így a végére még ki is békültem a dallal, ami tökéletes záró darabja lehetett volna eme kiadványnak. Ezek után önmagukhoz mérten szinte gyors tempóra kapcsoltak a Parahaoma c. dalban, ami a darkos kezdés után képes igazi káoszba torkollni. Az egymást taposó hangjegyek között időnként felüti a fejét a zeneiség és egyfajta beteges lüktetés, de mindez olyan tompán és életlenül, mintha mokkáskanállal próbálnánk vakbélműtétet végrehajtani. A mocskos és vélhetően eredménytelen műtéti beavatkozás folytatása Xolotl, amit annyira élvezetes hallgatni, mint egymás után kimondogatni gyorsan a dal címét. A 9 perces dalban mindenesetre megtalálható az az irreális kettősség, ami az egész kiadványra jellemző, időnként képes hatalmába keríteni a hangulata, főleg a fúvós hangszerek megjelenése tette érdekesebbé ezt a hosszadalmas búslakodást. Egész jól kezdődik utána az extrémebb vokál felé húzó Kalpa, amiből aztán valami nagyon szabad jazz fúzió szerűség kerekedik, ismételten kapaszkodó nélkül, de legalább a dobos tudott valami érdekesebbet produkálni ez alatt. A hab a tortán természetesen a záró tétel, az Olam Ha-ba. Tényleg tetszett a dal első fele, pszichedelikus utazást nyújtott, még ha az átlagosnál nem is magasabb színvonalon, majd elgurult a gyógyszer és minden hangot rögzítettek a pillanat hevében megvilágosodva, hogy megmutathassák művészi mivoltukat. Megvan ennek a hozzáállásnak a helye, a lehetőségek pedig végtelenek, de bármiféle kohézió, zenei tudatosság nélkül az improvizálás sem lesz több egyszerű zenei maszlagnál. Biztosan vannak itt zenei finomságok, viszont azokat meg a túlfeketített hangzás képes kiölni minden pillanatban.
A sok szidás ellenére tartom magam egy gyenge lábakon álló hatoshoz, biztos vagyok benne, hogy megpróbálkozom még a lemezzel egy kissé hűvösebb időben, meglovagolva egy erőteljesebb mizantropikus hangulathullámot, addig viszont a sokat ígérő, ám csalódást okozó borítóval együtt megy a CD tartó állvány legaljára…
A horvát Pogavranjen lemeze a megpróbáltatásokat utolsó előttiként teljesíttette, átlagosan 5 pontot bezsebelve a pompás borító által előzetesen félrevezetett, becsapottnak érzett hangpróba függőktől, mivel a beígért avant-garde black metal annyira kísérletire sikeredett, hogy gyakorlatilag semmi köze a klasszikus black metalhoz. Egyetlen kapcsolódási pontja az időnkénti monotonitása, sötét hangulata lehet, ami meg már annyira nyomasztó és mélyre ható, egyben fárasztó, hogy az embernek esze ágában sincs szeretni ezt a lemezt. Stílusában a zene meghatározatlan, érdekesnek azonban nem nevezhető keveréke a sötét jazznek, pszichedelikus rocknak, ami hangszeres kivetnivalókat nagyon nem hagy maga után, de a lejátszása után gyakorlatilag egy hangyapetényi felidézhető hangot sem képes az agytekervényeinkben elhelyezni bő háromnegyed óra alatt. Ugyan ez a zenekarnak már a harmadik nagylemeze, attól függetlenül azért nem lehet figyelmen kívül helyezni az újítási szándékot és a lelkes próbálkozást, hogy a dalok felvétele közben megpróbáltak ébren maradni, ki tudja, mennyi koffein kíséretével. Szóval a hangulatos külcsín és a kiolvashatatlanul szőrös logó ezúttal nagyon félrevezető lehet, de ha valami művészinek szánt, sznobizmustól sem mentes zenére vágysz, nyugodtan próbálkozhatsz vele. Az egész kiadvány közvetít egyébként egyfajta „Most mindenki hagyjon a francba!” életérzést, miközben vallási témáktól sem mentes dalszövegeikkel és elvont zenéjükkel taszítanak egyet az ember társadalomból való kirekesztettségének érzésén. Belehallgattam a zenekar korábbi albumaiba is, ahol még tetten érhető volt a nyers black vonulat és ahhoz képest ténylegesen visszaesésről beszélhetünk.
A posványos utazás a rövid, alig 2 perces Keres zajhalmazával kezdődik, amit már egészséges ember nehezen visel, utána pedig a jóval hosszabb tételek sorát a Maitreya nyitja meg. Nem nevezném tipikus slágeres kezdésnek, ami a lemez apró részleteinek kiélvezésére sarkallná a gyanútlan hallgatót. Akkora élvezetet nyújt, mint egy véget nem érő sakkparti bámulása a sivatag közepén lassított felvételben… Komolyan mondom, a háttérben egyszer még egy lézerkard hangját is hallani véltem, vagy csak az agyam próbált alternatívát gyártani saját szórakoztatása érdekében. A dal közepe felé azért el kezd előbukkanni egy-két érdekesebb énektéma, ami a bánatos menetelést megerősítve valami kapaszkodót is tudott nyújtani, így a végére még ki is békültem a dallal, ami tökéletes záró darabja lehetett volna eme kiadványnak. Ezek után önmagukhoz mérten szinte gyors tempóra kapcsoltak a Parahaoma c. dalban, ami a darkos kezdés után képes igazi káoszba torkollni. Az egymást taposó hangjegyek között időnként felüti a fejét a zeneiség és egyfajta beteges lüktetés, de mindez olyan tompán és életlenül, mintha mokkáskanállal próbálnánk vakbélműtétet végrehajtani. A mocskos és vélhetően eredménytelen műtéti beavatkozás folytatása Xolotl, amit annyira élvezetes hallgatni, mint egymás után kimondogatni gyorsan a dal címét. A 9 perces dalban mindenesetre megtalálható az az irreális kettősség, ami az egész kiadványra jellemző, időnként képes hatalmába keríteni a hangulata, főleg a fúvós hangszerek megjelenése tette érdekesebbé ezt a hosszadalmas búslakodást. Egész jól kezdődik utána az extrémebb vokál felé húzó Kalpa, amiből aztán valami nagyon szabad jazz fúzió szerűség kerekedik, ismételten kapaszkodó nélkül, de legalább a dobos tudott valami érdekesebbet produkálni ez alatt. A hab a tortán természetesen a záró tétel, az Olam Ha-ba. Tényleg tetszett a dal első fele, pszichedelikus utazást nyújtott, még ha az átlagosnál nem is magasabb színvonalon, majd elgurult a gyógyszer és minden hangot rögzítettek a pillanat hevében megvilágosodva, hogy megmutathassák művészi mivoltukat. Megvan ennek a hozzáállásnak a helye, a lehetőségek pedig végtelenek, de bármiféle kohézió, zenei tudatosság nélkül az improvizálás sem lesz több egyszerű zenei maszlagnál. Biztosan vannak itt zenei finomságok, viszont azokat meg a túlfeketített hangzás képes kiölni minden pillanatban.
A sok szidás ellenére tartom magam egy gyenge lábakon álló hatoshoz, biztos vagyok benne, hogy megpróbálkozom még a lemezzel egy kissé hűvösebb időben, meglovagolva egy erőteljesebb mizantropikus hangulathullámot, addig viszont a sokat ígérő, ám csalódást okozó borítóval együtt megy a CD tartó állvány legaljára…
Pogavranjen - Olam Ha-Ba
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.