Gyorsan telnek az évek a forgács hasábjain, hiszen nem ma volt és nem is tegnap, amikor az időközben pihenőre vonult zeba kolléga azzal fejezte be a olasz (EchO) bemutatkozó lemezének recenzióját, hogy remélhetőleg hamar érkezik a folytatás. Aztán telt múlt az idő, a death doom metal kedvelői minden karácsonykor szomorú boci szemekkel néztek maguk elé, mikor kibontották ajándékaikat és nem találták a banda kettes lemezét…
De a várakozás most véget ért, mert itt a Head First Into Shadows. Megkésve és némileg megváltozva a Devoid Of Illusions albumhoz képest, aminek fő oka, hogy az új lemez felvételei előtt távozott a zenekar egyik alapítója és énekese időhiányra és egyéb elfoglaltságokra hivatkozva. Az új dalok egy részén még vele dolgoztak, majd a helyére érkezett nagyon gyorsan a szintén fiatal Fabio Urietti, akiért azonban nem tudok a zenekar nyilatkozataihoz hasonlóan örvendeni. A debütálás kellemes dallamai és mély hörgései közötti kontraszt nála már kevésbé éles, a zene is sokat tompult, de úgy is mondhatjuk, hogy inkább finomodott elődjéhez képest. Sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak a kidolgozott, akusztikus betétek, mintsem a régimódi, komótos riffek. A kezdetben komplett irányvonallal, magabiztos dalszerzéssel és játékkal szemben a folytatás ennyi év után sokkal inkább mondható újabb útkeresésnek és tapogatózásnak, mintsem egy lépcsőfoknak a zenekar életében. Nemrég az Ennui lemezéről írtam hasonlókat, ahol a funeral doom boldog, de leginkább boldogtalan zászlóvivőivel próbáltak meg változatosságot kicsikarni magukból, érdeklődést a hallgatókból, most az olaszoknál szintén hasonló eset állt elő, de itt nem a kreativitás hiánya a legfőbb ok, sokkal inkább az alibizés, a teljesítési kényszer kesernyés bűzét lehet érezni a kiadványon. Ennek legékesebb példája, hogy a lemez igazán jó dalán, csúcspontján nem Fabio teljesít kiválóan, hanem a vendégmunkásként részt vevő Daniel Druste, a németek bálnavadász brigádjából (Ahab), akinek énekhangja más dimenzióba emeli a Beneath This Lake című szerzeményt. Ugyanez a helyzet a jó tíz perces Gone esetében is, ahol Jani Ala-Hukkala segíti ki őket ezen a téren a finn Callisto zenekarból. A lemezt egyébként két teljesen önálló tétel nyitja, az indokolatlanul hosszú, de altatóként azonnal ható Blood And Skin, aminek post metalos kezdését és erőtlen extrém vonulatát csak Fabio lágy éneke és az időnkénti finom hangszerelés tudja felemelni egy bizonyos szintre. Ugyanez igaz a A Place We Used To Call Home c. dalra, csak kicsivel rövidebb kiadásban. Mankó nélkül elkészített dal még a A New Maze, ami a Blood And Skin vérszegényebb kistestvére a vége felé egy kellemes gitárszólóval, a lemezt pedig hatodikként az Order Of The Nightsade zárja, ami némileg képes megidézni azt a bizonyos debütálást, de oda is csak a lemez vége felé szúrhatták volna be.
Nem hiszem, hogy erre a folytatásra várt volna a kolléga, vagy bárki más, de itt van, visszavonhatatlanul. Nem lett élvezhetetlen a folytatás, de ennél többet vártunk, várhatunk egy ilyen ígéretes zenekartól. Remélem azért a következő lemezen már megtalálják a saját hangjukat és nem kell újabb hat évet várnunk rá.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.