A The Thinking Men zenekar és az általuk játszott ős hard) rock nem teljesen ’forgács kompatibilis, de nyugi, azért annyira nem is lóg ki.
Szóval a Norwich-i ötös – Johnny Raspin (ének, gitár), Sarah Raspin (billentyű, vokál), Ronnie Smith (gitár), Duncan Samwell (nagybőgő) és Matt Rowe (dob, percussion, vokál) – egyfajta, erősen a ’60-as években gyökerező blues-os hard rockot játszik. Talán még az sem túlzás, ha a vintage és a retro címkét is rájuk aggatom.
Azt írják, hogy olyan előadók hatottak rájuk erősen, mint Tom Waits, Johnny Cash, a The Rolling Stones, a The Beatles vagy a The Doors. Ezzel nem is nagyon tudtam vitatkozni, miután meghallgattam a négy dalos, immár harmadik EP-jüket.
Azt hiszem, az alapító énekes/gitáros Johnny nagy tisztelője lehet Jim Morrison-nak, legalábbis előadásmódja alapján mindenképp erre lehet következtetni. A koncertfelvételek alapján azonban Morrisonnál extrovertáltabb előadó, de hasonlóan szuggesztív.
S, hogy milyen a négy dal?
Alapnak mindenképp képzeljétek el az említett csapatok és előadók munkásságát, s gondolatban adjatok hozzá ráadásnak egy nagy adag teátralitást is. Ezt azonban ne az úgynevezett sokk rocker bandák vagy mondjuk a maszkos csapatok alapján tegyétek, hanem inkább a rock musicalekre gondoljatok.
De nem járunk nagyon távol az igazságtól akkor sem, ha azt mondjuk, van rokonság a manapság jól menő vintage rock csapatokkal is.
Ami megkülönbözteti őket, az egyrészt a színházi darabokat ídéző vokális megoldások alkalmazása, másrészt talán az, hogy a banda ritmusszekcióját a dob mellett basszusgitár helyett egy nagybőgővel oldották meg. Ez megint csak különlegesebb hangzást biztosít.
Ott a címadó Queen of Ravens, amibe jó adag retro rock hatás is keveredett, a színházi előadásnak is beillő énekkel, amiben a billentyűket is kezelő Sarah, azaz Mrs. Raspin is kisegít.
Van ebben a dalban egy kis okkult világ is, de ez is másként, mint ahogyan manapság az “divatos”.
Az Under My Skin egy viszonylag gyors és rövid tétel, amibe némi pszichedelia is szorult, de a pattogós ritmus sodor, a kántálós ének pedig végig képes fenntartani a figyelmet.
Nem az a tipikus rock ez, valahogy túlmutat azon és nem igazán tudnám megfogalmazni mi lehet ez.
Az biztos, hogy a billentyűs hangzás is fontos eleme a The Thinking Men hangzásának, ez már az előző dalban is kiderül, de itt válik igazán világossá. Ahogy az is, hogy Sarah méltó párja Johnny-nak az ének terén is.
A Graveyard Shift meg úgy indul, hogy az akár Black Sabbath-nak is elmenne, ám hamar felpörög és bár később vissza-visszatér a lassabb részek, mégsem ez a jellemző. Inkább a The Doors őrültebb dolgaival lehet párhuzamot vonni.
A záró Oil Song egy könnyedebb, már-már táncolható tétel. Amiből azért a keménység sem hiányzik, de nem direkt módon. De filmzeneként is el tudom képzelni egy Tarantino-féle westernben például, pedig country nem sok van benne.
Ha széles látókörűnek vallod magad és szereted a rockzene hajnalán született zenéket (is), akkor javaslom a megismerkedést a Norwich-i csapattal. Különleges, ám nem minden alkalomra való a zenéjük, de el tudom képzelni, hogy egy pici színpadon élőben nagyot tudnak muzsikálni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.