Van, aki megretten a magasságtól, a szűk terektől, a pókoktól, vagy ritkább esetben a három lábú széktől, de mindenkiben ott él legalább egy fóbia, ami legtöbbször a távolról már sokkal szebbnek tűnő gyermekkorunkból ered. Személyes démonaim a boszorkányok, akiket jobban gyűlölök bármilyen más nem evilági entitásnál, méghozzá nemes egyszerűséggel a kiskoromban felolvasott magyar népmeséknek köszönhetően. Most mondjátok meg, elrabolják a csecsemőket és gyerekeket esznek? Undorító.
Szerencsére azért nem fajult odáig a dolog kettőnk kapcsolatában, hogy remeteként tengődjek egy lakatlan táj rég elfeledett barlangrendszerének legmélyén egy általam épített guano emberkével társalogva, sőt, kihívásnak tekintem a legtöbb olyan filmet, amiben ezek a némberek szerepelnek, maximum kicsit jobban szorítok a karmaik közé került ostoba tinikért. Így vonzott be magának borítójával a hangpróbára be nem került The Dreaming I c. lemez is, ami Ain és Naas Alcameth (Bestia Arcana, Nightbringer, Excommunion) művészurak közös projektjének, az Akhlysnak a második nagylemeze. A coloradoi duó első alkotása után is szaglásznom kellett jelen kiadvány miatt, de azt kell mondjam, a javarészt ambientes, kísérletezős lemezük, ami 2009-ben jelent meg Supplication címmel, az teljesen kihagyható. A billentyűk komoly szerepet játszanak és kapnak a The Dreaming I bő háromnegyed órás játékideje alatt is, de már csak színesítésként, hangulatfokozóként funkcionálnak, ahogy azt a Breath And Levitationban is tapasztalhatjuk.
A borítóval karöltve az első hangok azonnal helyére tesznek mindent a fejünkben, itt a rémálmok fognak uralkodni, kompromisszumok és kibúvók nélkül, ha lenyomtuk a lejátszás gombot, már nincs menekvés. A lassú, depresszív hangokkal nyitó dal pillanatok alatt robban fel a semmiből és egyszer csak az emberi ésszel elképzelhető legnagyobb, epikus méretű pusztítás és romlottság kellős közepébe cseppenünk. A gyors témák alatt hullámzó témák a gonoszsággal egyetemben képesek tiszteletet parancsoló, megállíthatatlanságot igazoló energiát sugározni, amihez Alcameth túlvilági károgása, elnyúló hörgései, sikolyai tökéletes kíséretet nyújtanak. Ha már ezt is nehéz kezdésnek tartjátok, akkor elárulom, hogy itt a sötétség még éppen csak bekukucskált az éjszaka folyamán résnyire nyitva hagyott hálószoba ablakotokon. A dal végén lévő lassabb részek pedig egyenesen megalapozzák a folytatásban érkező Tides Of Oneiric Darknesst. Rövidebb elődjénél, veszett kavargásával, paranoiás hangulatával azonban bőven felér a szintjére. Szükség van ezek után egy kis pihenésre, sötét merengésre, amire a Consummation ad lehetőséget, de a 16 perc fölé kúszó dal természetesen senkinek sem könnyedsége miatt maradhat emlékezetes. A lassabban induló szerzemény bebizonyítja, hogy az a hátborzongató atmoszféra és zeneiség között megteremtett egyensúly, ami a húsdarálókban működik, ilyen közegben is megállja helyét és a zenekarnak semmiféle problémája nem akad hosszabb tételek esetében sem. A The Dreaming Eye többet játszik a tempóval, mint akármelyik elődje, melankóliája és monoton, de magával ragadó hullámzása miatt pedig egyértelműen a kedvencem lett annak ellenére, hogy minőségi ingadozásnak nyomát sem találhatjuk az egész albumon. A rémálmok és lidércek sorozatos támadásaira az Into The Indigo Abyss teszi fel a pontot rövid játékidejével, mégis végtelenbe tartó hangulatával.
Az Akhlyst lemeze tehát profi, megfontolt, mindemellett ösztönös és mély, amit azt hiszem joggal elvárhatunk már az utóbbi években felszínre törő black metal zenekaroktól. Akinek ezek a tulajdonságok szimpatikusak egy társaság kapcsán, az feltétlenül próbálkozzon meg ezzel a pokoljárással.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
