Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy chilei doom metal zenekar, mely édes spanyol anyanyelvén kezdte el prezentálni a fekete misét még valamikor 2005-ben. A csuhások Condenados névre hallgattak és egészen hangulatos demókkal bombázták a klasszikus doomra veszettül szomjazó világot, amibe beleszőtték saját sötét lelkületüket. Ahogy ez lenni szokott a minőségi bandák tekintetében, nyelvüket világnyelvre váltva 2011-ben aztán be is mutatták nekünk első teljes lemezüket A Painful Journey Into Nihil címmel, ami a maga nemében egész jól sikerült, még ha el is tompította az album erényeit a közben szintén chilei Procession zenekar éppen aktuális és jóval izgalmasabb Destroyers Of The Faith c. debütálása. A Condenados pedig mindent bevetett, ami a nagykönyvben meg van írva, dobálták a húsos riffeket, dőltek az operai ihletettségű ének témák minden dalból, de ugyanekkor elfelejtettek igazán erős tételeket írni. Ezt a kiadványt hat év csend követte, így azonnal megörültem, amikor megtudtam, új lemezzel térnek vissza, aminek apropóján koncert dvd-t is megjelentetnek. Gondoltam, most majd aztán megmutatják, mit tudnak és biztosra mennek minden egyes dallal, de aztán megláttam, hogy mindösszesen 34 percnyi doom metal csemegét hoztak össze az egyébként nagyon mutatós borítójuk alá. Sebaj, még ez is lehet zseniális, de persze nem lett az.
Kötelező sablonként a dalcsokrot nyitó Star Of Punishment harangzúgással, temetői piknikhez alkalmatos hangokkal indul, hogy aztán egy 9 perces kliséhalmazt felvonultatva hagyjon maga után ürességet és elégedetlenséget, pedig ez alapjában véve még egy teljesen átlagos szerzemény. A zenekart üzemeltető Fernando Vidal énekes-gitáros lecserélte korábbi kísérőit, így új dobossal és basszerrel gazdagodva próbálják meg eladni ugyanazt, mint évekkel ezelőtt. A zene mély, sötét és epikus, az ének természetesen tiszta és magasan szárnyal, a legnagyobb probléma azonban, hogy a szintén sablonos refrént leszámítva messze nem passzolnak össze. Olyan, mintha Fernando a fürdőszobában felénekelt alap témái alá játszottak volna valamit, amiről úgy gondolják, hogy elég doomos. Hogy mennyire illenek egymáshoz, az nem volt vita tárgya a próbák folyamán. A 9 perc pedig alapvetően csak tanácstalanságot és túljátszást sugároz, mintha már annak is örültek volna,hogy elkezdtek valami újat. A dal utolsó percére azért hagytak némi gyorsulást és egy hangzatosabb gitárszólót, de addigra természetesen a legtöbb hallgatónak már teljes mértékben elege lett a zenekar munkásságából. Szerencsére a jóval rövidebb, kötetlenebb dalszerkezettel bíró The Lamb már sokkal szerethetőbb népies hangulatának köszönhetően, de azt is kijelenthetem, hogy megírása közben valószínűleg a jó öreg Black Sabbath zöröghetett a háttérben. Az immár másodjára visszatérő ho-ho-hó és hu-hu-hú természetesen megint az ötlettár szegénységére prezentál tökéletes bizonyítékot, de legalább a hangulatot eltalálták. Szintén Fernando álmatlanul töltött éjszakáinak és zsenijének szellemi terméke a rendkívül elgondolkodtató, sokat mondó Burn című dal is, ahol mertek középtempóban mozogni és mágiával kacérkodni. Fernando a ludas abban is, hogy az ének itt sincs mindig a helyzet magaslatán, de legalább azon kaptam magam, hogy élvezem a lemezt. Elérkeztünk a videóval is ellátott Demon’s Head c. tételhez, amit egyfajta őskori lendület tart életben rövid játékideje alatt, de a dalszerzői vénát ebben az időkeretben sem sikerült megcsillantani igazán, hiába a gyorsabb tempó és a viszonylag nagyobb mennyiségű történés.
Az egyik legkorábban meghallgatható dal volt a Sea Of Fire, aminek tesztelésekor még abban bíztam, hogy ez lesz a leggyengébb produkció egy maratoni doom orgián, de átlagosságával tökéletesen belesimul az album által támasztott gyér színvonalnak. Mellesleg ho-ho-hó helyett most ha-ha-haaa nyitja a dalt, így már alapból kizárta magát a lemez legjobb dalának versenyéből. Ugyanígy járt a záró Marchosias Oath is, ahol az ismert hahotázástól már mosoly helyett könnyek szöktek a szemembe. A zárásnak azonban van pozitívuma is, lassú cammogásával azért képes volt megidézni pár jóval érdekesebb, izgalmasabb zenekart.
A hosszas munkálatok és a jó előre elcsepegtetett apró dalrészletek, videók ellenére egyértelműen nagy önbizalommal lubickol a Condenados a műfaj harmadvonalában (a másodvonalhoz azért kell néhány bitang jó dal) és nem is igazán akarnak ennél előbbre jutni. Új produktumuk meghallgatását csak a fanatikusoknak tudom ajánlani, akik már nagyon ki vannak éhezve erre a zenei világra, bár ők is találhatnak ettől jóval különb megjelenéseket ebben az évben (Pallbearer, Procession, Dawn Of Winter…). Zárásul pedig ha a Condenados sokkal jobban szólna, az én mesém is tovább tartott volna…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.