Egy zenei alműfaj megújulásának, újjáéledésének, esetleg teljes átalakulásának kitűnő módját képezte mindig is az idegen elemek beemelése. Így lett a rockból progresszív rock, a doom metalból és death metalból a death/doom keserédes keveréke és még sokáig sorolhatnám, ki mit, mivel elegyít szívesen, főleg, hogy egyes zenekarok néha ugyanolyan lelkesedéssel keverik a klasszikus zenét a metallal, mint egy teherautó tolatásjelzőjének monoton sípolásával. Egy-egy fúzió során elégedetten szoktunk az oldalon is csettinteni, főleg ha az átalakulást, műfaji átfedést tökéletesen kivitelezettnek érezzük, az érem másik feléről azonban ritkábban esik szó. Nem a pocsék keverékre gondolok, nehogy félreértsetek, sokkal inkább az olyan lemezekre, ahol a műfajok nem összeolvadva munkálkodnak, hanem egymás mellé helyezve, felkarolva egymást. Nagyon ritka, de vannak ilyen kiadványok is, melyek legtöbbször szépen elsikkadnak, de azért viszonylag szép emlékeket hagynak maguk mögött. Kitűnő példa erre például a 90-es évek elejének nagy death/doom őrülete, amikor mindenki a Paradise Lost, Anathema, My Dying Bride féle belassult death metalról beszélt, miközben feltűnt mellettük egy másik vonal, egy jóval ismeretlenebb, ahol a death és doom úgy vegyült, hogy nem melankóliába fulladva késztettek lélekgyötrő esőbebámulásra, hanem egymást spannolva dolgoztak végig egy-egy lemezen. Ilyen, nálam máig előkerülő, doomba oltott death csemege páldául a Sorrow Hatred And Disgust lemeze, a Cianide első albumai, vagy az Accidental Suicide Deceased című brutalitása, de ide tartozik a műfaj párosításának egyik első produkciója is, ez a Sempiternal Deathreign féle The Spooky Gloom, egyenesen 1989-ből.
A megfelelően hosszúra nyújtott bevezető után most már térjünk rá jelen tárgyalt áldozatomra is, ami nem más, mint a Cantar nevű zenekar 2003-ban kiadott, a zenekar nevét viselő lemeze. A Belgiumban életre kelt banda összesen hat tagot foglal magába, ami lehetőséget ad a sokrétű zene előállítására. Hogy miért volt szükség a sok hasonlatra az írás elején, azt gyorsan meg lehet érteni abban a pillanatban, amikor felcsendülnek a lemez első hangjai. A Cantar egy igazán megkésett, már-már becsületből kiadott album, amire a 90-es évek elején alakult black/death/doom banda a hosszú évek alatt megírt és élőben is sokat játszott dalait gyűjtötte össze egyetlen nagy csokorba. A három műfaj, a három hangulat nyersen, primitíven képviselteti magát az egy óra feletti játékidőben, ugyanakkor mindet szépen karon fogja és terelgeti a megfelelő irányba az album fő jellegzetességét adó, finoman, de annál ötletesebben adagolt hegedű és orgona hangja. A tiszta, minden hangszernek megfelelő nyomatékot és élvezhetőséget biztosító hangzás nem öli meg az éjsötét hangulatot sem, ami éppolyan fontos az egész kiadványon. A lemezt egy soha ki nem adott EP három részes dala indítja, ez a Lament Trilogy, amelynek egyes részei külön alcímet is kaptak, de összességében egyetlen nagy, szövegileg szintén egybevágó tételt takarnak, ami a kiadvány első fél órájában vár ránk. Kristof Naulaerts dobos játékával veszi kezdetét az utazás, akit azért is érdemes név szerint emlegetnem, mert végig kitűnően adagolja azokat a megoldásokat, amit a tempó megkíván. A hamarosan csatlakozó billentyűkért Tom Slegerst illeti dicséret, a hegedűn pedig egy hölgy, Caroline Boven játékát élvezhetjük. De mindezek csak hangulati kellékek lennének, ha Filip Goris gitáros nem tenné oda keményen a metalt, legyen szó death metalos őrjöngésről, black metalos harmóniákról vagy ólomléptű doom kalapácsokról. Őt segíti játékával a zenekar voltaképpeni feje, Ruben Drijkoningen, aki a gitár mellett az énekről, valamint az időnként feltűnő orgonáról gondoskodott. A ritmusszekcióban Filip Vandeputte basszer munkáját sem degradálták le háttérben történő mormogássá, ezáltal nagyon sok lendületet képes adományozni a végeredménynek, ami főleg a keményebb darálásoknál tud igazán megmutatkozni. A három összefüggő dal finom ívet ír le, mindenkinek lehetőséget adva a bizonyításra saját hangszerén. Persze ne valami progresszív agymenést, tekervényességet képzeljünk el, sokkal inkább egyszerű, hatásos, könnyen megragadó megoldásokat. A szintetizátor dallamai például időnként eszembe juttatták a Darren Aronofsky rendező mellett híressé vált Clint Mansell munkásságát, aki olyan filmek emlékezetes zenéit komponálta, mint a Requiem egy álomért, vagy személyes kedvencemét, a Forrásét.
A hosszadalmas nyitás után sem csökkennek a dalok időtartamai, maradnak továbbra is 8-10 perc környékén. Ez igaz a Phantasmagoria c. tételre is, ami egyike az ősrégi, elhamvadt demókról megmentett szerzeményeknek. Természetesen újrajátszották, alakítgatták azért, úgyhogy ne számítsatok recsegésre, ropogásra, ez éppolyan kimunkált, mint elődei. Míg a dal első felén a pogány rituálék zakatolása, nyers ereje ragad magával, addig a második felében a doom nyer magának teret, miközben az ötletes billentyűkről és a hegedűről továbbra sem kell lemondanunk. A gyakorlatilag teljesen egységes színvonal ellenére számomra a következő, Carpe Mortem lett a favorit a dalok sodrásában, ezt leginkább hatalmas doom riffjeinek köszönheti, amiből játszi könnyedséggel vált át gonosz black metal aprításba egyik pillanatról a másikra, hogy aztán ismét takaréklángra kapcsolják a pokol tüzeit. Ez a folyamatos változás, alakítás egy percig sem hat unalmasnak, ráadásul igen átgondoltan, tervszerűen, mondhatni arányosan működik. A Crimson Shades Called To The Crypt az egyetlen dal, aminek címét nem lehet megtalálni a be nem szerezhető demók között, de mivel abszolút nem lóg ki a sorból, valószínűleg ezek a hangok sem 2002 verőfényes napsütésében születtek. Több régi ötlet, felhasználásából, be nem fejezett dalokból gyúrhatták össze, méghozzá elég hatásosan. A tétel végén hallható gitár-billentyű válaszolgatás például messze többet ér Jorden Rudess fél másodperc alatt leütött 100 hangjánál számomra. A lemez végén trónoló Insanity Kingdom egykoron az egyik korai kiadvány elején szerepelt, szintén nem véletlenül, mivel érdekes, progresszívnek is nevezhető tördelései igazán egyedivé teszik a többi dal mellett.
Ha eddig kimaradt és a leírás alapján kedvet kaptatok, mindenképp próbálkozzatok meg a Cantar albummal, mert igazán nagy kár lenne érte, ha olyan jelentéktelenül a semmibe veszne pusztán azért, mert nagylemez formájában nem a 90-es évek közepén jelent meg. Ezek a szenészek nagyrészt eltűntek azóta, viszont egy igazán figyelemre méltó, erőteljes lábnyomot hagytak maguk után a metal színtéren.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
