Halberd
Remnants of Crumbling Empires

    Kontinenseken átívelő összefogással (Anglia, Kanada, Kolumbia és Kína) készült el a 2012 óta aktív Halberd projekt eddigi egyetlen lemeze, ami most ért el hozzám (látszik, hogy azért nem szenvedünk hiányt zenéből). A deaht/doom metallal házaló csapat tagjai rendkívül változatos zenei háttérből keveredtek össze, hogy rutinjukat és tapasztalataikat egyesítve áldozzanak a végzet oltáránál, így került képbe egyetlen hanghordozón belül a death metal, a thrash metal és a klasszikus heavy metal, melynek vegyületéből valami sajátosat sikerült komponálni. Első hallásra nagyon pörkölős darabnak tűnhet a 2014-es, Remnants Of Crumbling Empires címmel ellátott debütálás és nem is lőttünk ezzel messzire, ugyanis Alexandre Ferland rendkívül mély, időnként valódi bugyborékolással megtámogatott énekével, károgásával és az erőteljes, izmos hangzással rendelkező kiadvány elhozza a totális pusztítást bárki hangrendszerébe. De nézzük az elkövetőket. A csapat egyértelmű szellemi atyja az Andrés Felipe Murillo és Charles Wong által alkotott gitáros páros, akik a vastag riff orgia mellett a dob programozásáért is felelősek. Ettől sem kell megrettenni, mert én botfülű amatőrként nem mondanám meg, hogy a változatos témákat nem egy cséphadaró tehetségével megáldott hús-vér ember püföli, pusztán a modern technika oldotta meg számukra ezt a személybeli hiányosságot. Ahhoz képest, hogy a két srác viszonylag fiatalnak mondható (húszas éveiket tapossák a többiekkel együtt), egy pillanatnyi bizonytalanságot, esetleg céltalanságot és átgondolatlanságot sem véltem felfedezni munkájuk rothadt gyümölcsében. A három tényleges zenészen túl a csapatnak van még érdekesség a tarsolyában, méghozzá hivatalos negyedik tagjuk, Antoine Richard, aki a szövegekért és a külsőségekért volt felelős, valamint úgy van feltüntetve, mint zenei „rendező”, mivel egy ilyen projektben nélkülözhetetlen volt egy állandó koordinátor a több ezer kilométerre lévő zenészek között. Mivel a zenekari logó, a kiadvány külleme és a történelem legvéresebb háborúiból szemezgető szövegkönyv éppúgy a Halberd világ része, mint minden egyes lefogott hang, így méltán megérdemelt zenekari tagságának feltüntetése.

 

    A mindösszesen 4 tételt tartalmazó, tehát már külsejével is hívogató album jó 40 percnyi érezhetően finomra csiszolt, ugyanakkor minőségileg megkérdőjelezhetetlen acélpengékkel ellátott halálfémet tartalmaz, némileg messze kerülve az esetlegesen elvárt death/doom melankóliától. Erre tökéletes példa a lemezt nyitó 8 perces Northern Bloodletting, ami éj komor, ugyanakkor egy kisebb égitest súlyának megfelelő málhával megpakolva kezd el cammogni előttünk bármiféle cicoma és sallang nélkül, hogy aztán fokozatosan egyre több és több agressziónak teret engedve szó szerint átszellemüljön brutális, húscibáló death metal szörnyetegbe. Jönnek a blast beatek, a 90-es évek első felére emlékeztető klasszikus death futamok, az őrület tetején pedig egy 80-as évek Slayer lemezéről szalasztott, azonnali orvosságért kiáltó gitárszóló. Az időnkénti károgás pedig képes fekete leplet is borítani az éppen friss halottakat csemegéző démonok sokaságára, pusztán a miheztartás végett. A jóval rövidebb Barghash’s Poison nyakunk köré fonja mérgező, csontosra fonnyadt ujjait, hogy kirázza belőlünk a lelket afféle old school pince death metalként, de szükségünk is van erre a felrázásra, mert a lemez másik felét két jóval doomosabb monstrum zárja. Ezek közül az első a Ignorance Of Morbidity, aminek szó szerinti fordítására vagyok csak képes, de így is teljes mértékben illeszkedik a dalhoz: a tudatlanság morbiditása. Mivel minden dal egy-egy csata, háború legvéresebb eseményeinek kilátástalan áldozatairól, valós, kézzel fogható őrületéről szól, így nem csoda, hogy a világháborúk szép szeletet kaptak a játékidőből, főleg a második világégés és annak borzalmai. Maga a szerzemény képes elénk tárni mindezt sok irányba széledő, kaotikus mivoltával, ami felett mégis dereng valami istentelen, sötét rendezettség. Ezt a hangulatot képes még egy fokkal magasabb szintre emelni a lemezt záró, monumentális Dead Horses Cavalry, ahol a háborúskodást most sem a bánat, vagy valamiféle távolinak tűnő sajnálkozás gyanánt teszik le elénk, hanem annak tényleges kegyetlenségét, bőven az emberségesnek nevezető zónán túli mivoltát öntik hangjegyekbe. A zárás időnként meg-megvillant valamit a megbánás, a bűntudat irányába is, de a bő negyed órás, egyre súlyosabb és nehézkesebb doom/death gépezet fogaskerekeibe az egyén nem szólhat bele, egyértelműen porrá őröl.

    Valahogy mostanában megtalálnak ezek a hihetetlenül nehéz és őrlő hangulatú kiadványok, talán a most már elmúlóban lévő tél lehet az oka ennek. Persze leteszteltem az elméletemet és sétáltam egyet az ismét erősödő napsugarak kereszttüzében, de a fülesemen át továbbra is a Halberd szivárgott a hallójárataimba és ugyanolyan jól esett, szóval elismerésem az együttműködésnek.