Venenum
Trance Of Death

   

    Akik rendszeresen nyomon követik a hangpróbát, szinte minden alkalommal találkoznak egy-egy régisulis death metalban utazó bandával, amihez az ajánlója, jobb esetben a többiek is erőteljesen tudnak ragaszkodni. Nem baj ez, most ennek van egyfajta reneszánsza és időnként valóban korrekt lemezeket tud felszínre köhinteni a metal underground. Ez mellett a régi nagyok sem tétlenkednek, gyakran kapunk tőlük is erős, időnként pedig középszerű kiadványokat. A dömpingben ugyanakkor kevésszer fordult elő, hogy az átlagosan süvöltő albumok között olyan akadjon, amit nem cserélünk alsónemű módjára egy következő produkcióra és nem konstatálunk egy helyeslő fejbiccentéssel, hogy oké, ti is léteztek. Nálam most egész rendesen beragadt a mindennapok körforgásába egy lemez a sokaságból, méghozzá a belga sörkülönlegességgel megegyező nevű német Venenum bemutatkozása, aminél jobb debütálást valószínűleg nem nagyon kívánhat egy banda sem. A 2008 óta létező zenekarnak amúgy sem lehet ellenére a sörözgetés, főleg, ha azt nézzük, hogy a bajor tartományban fekvő Schwabach nevű kisváros utcáit járva szívták magukba a műfaj alapelemeit, amit aztán igencsak a saját szájízükre formáltak. Ez bizony egyéniségre utal a tömegben, ami rögtön kiugrasztja őket a hosszú pergamentekercsen sorakozó, hasonszőrű próbálkozások közül. A méregerős produktum lefektetéséhez nem árt a rutin sem, aminek nincsenek híján a német srácok, hiszen a dobosuk F.J.L. a Division Speed nevá thrash formációban ver hatalmas tempókat, valamint több underground death/black/thrash brigádban is tiszteletét tette már. F.S.A. torokszaggató hörgésével, üvöltésével szintén több banda büszkélkedhetett már, agressziója, érezhetően átélhető haragja pedig itt is nagyon jó szolgálatot tesz, mindemellett még a basszusgitáron hallhatjuk még. De semmit nem érne az egész, ha nem lenne P.T. és D.P. gitárjátéka, akiknek agressziója és kíméletlensége, gépies mészárlása nem sodorna minket a pusztulás szakadékának szélére, ahol már csak egy korhadt fatörzsön egyensúlyozva nézünk le a feketén tátongó, kénkő szagú semmibe. P.T. egyébként a szintén erős lemezekkel operáló Hellish Crossfire albumain domborított már nagyokat, D.P. pedig szerintem azt sem tudja, épp melyik bandában játszik a sok közül, melyek között éppúgy szerepel black metal horda, mint elmebeteg grindcore. Nem lennék meglepődve azon sem, ha pont sörözgetés közben kapták volna meg a Múzsa csókját és csaptak volna a homlokukra:
 

– Csináljunk már egy bandát!
– Oké, benne vagyok, de brutális legyen ám, olyan igazi rémfeketeség az alvilágból!
 

 

    Célkitűzéseiket másokkal ellentétben tökéletesen teljesítették, a Trance Of Death mindenképp a kötelezően meghallgatandó lemezek listájára kell kerüljön a death metalt kedvelők körében. Ritka az, hogy egy lemez egyszerre legyen szórakoztató (erről a nyolc perc feletti, egymáshoz lazán kapcsolódó, rengeteg instrumentális finomsággal kényeztető nagybetűs zene a felelős), valamint pont olyan komolyan vehető, mint a halál témája, ami köré világuk felépítették. Nagyszerűen alapozza meg a hangulatot az intróként működő Entrance, vagyis bejárat folyamán Steffen Murau csellójátéka, ami után közvetlenül, bárminemű figyelmeztetés nélkül zúdul a nyakunkba a Merging Nebular Drapes morbid, kalandos utakat bejáró death metalja. A stílus alapvetően adott, de a Timo Ketola (Dead Congregation, Deathspell Omega, Watain és mág sok más banda borítójának alkotója) által vizuális formába öntött örvénylés nem csak a borítóra jellemző, a kavargó death metal időnként atmoszféra falat emel maga köré, máskor meg a végtelenbe nyúló, sötét katakombák mélyén bóklászik egy pislákoló gyertyacsonkkal. A The Nature Of The Ground az alapvetően egységes színvonalú lemezről is ugrott egyet felfelé, biztos ami biztos alapon, így ezt azonnali meghallgatásra tudom ajánlani olvasgatás közben. A Merging Nebular Drapes egyszerű, de hatásos és direkt megoldásaitól hatalmasat ugrottak a technikásabb megoldások felé, amik ettől a kontraszttól teljesen kifordítják a világot a négy sarkából. Pusztítás a négyzeten.

 

    Hogy őszinte legyek, épp úgy halálra tudom unni magam egy 30 perces brutal death agonizálástól és vergődéstől, amit mások keménynek éreznek, mint az elmúlt évek olyan horrorfilmjeitől, amikben a hangulat helyett a puszta vérengzést helyezték a középpontba. A Venenum ezt a problémát tökéletesen kiradírozza a programjából, így történhet meg, hogy a mészárlás után a Cold Threat egy kőkemény doom riffel nyit és egy középtempós, beteges zakatolással tart meg magának, mint hallgatót. Ráadásul még ezek után érkezik csak az igazi bátorságpróba, ugyanis a három részre tagolt címadó tételt kapjuk meg ismét nem megszokott módon egy alapvetően a múltba repítő death metal bandától. A nagyrészt hangszeres játékkal eltöltött, finom, önkielégítéstől mentes progresszióval megfűszerezett, húsz perc feletti tétel a műfaj kiterjesztése, vagy leginkább kiteljesedése és öröm hallgatni minden percét, miközben smasszer módjára teper le a földre és térdel a hátunk közepébe, hogy érezzük a dolgok komolyságát.
    Összegzés: debütálás, német precízitás, death metal csemege a zenét is kedvelőknek, itt pedig teljes egészében meghallgathatod.