A brazil Imago Mortis hazájának egyik igazi kincse, amely 1995-óta létezik, nemzetközi ismertségre ellenben nem sikerült szert tenniük. Köszönhető ez annak, hogy a zenekar igazi átjáróház, ami a zenészeket illeti, valamint a megjelenések számát is minimálisra sikerült belőni. Ez összesen három nagylemezt jelent, melyek közül az utolsó, Transcendental már több, mint tíz éve látott napvilágot. Az átjáróház jelleg annyira komolyan vehető, hogy az 1998-ban megjelent bemutatkozó, Images From The Shady Gallery lemezen hallható zenészek többsége már rég nem a zenekar tagjai, mára pedig legrégebbi tagnak a főnökké váló Alex Vorhees maradt, aki próbálja tovább vinni a múltban lefektetett alapokat. A sokféle zenész változatos háttere tökéletesen megjelent a lemezeken is, melyeknek eddigi csúcsa a másodikként megjelent Vida, The Play Of Change. Az órás játékidővel rendelkező koncept albumon öt zenész dolgozott és kapott teret elképzeléseinek, aminek a vége egy valódi progresszív metal opera, melyben tökéletes arányban elegyedik a power metal, thrash metal, progresszív metal és a klasszikus doom. A végeredmény hallatán nem is igazán tudok hasonló zenekart emlegetni, talán egyedül a Messiah Marcolinnal felálló Memento Mori tudta ilyen komplexitással tálalni a végzet hangjait. Összetettségben azonban a svédeken is túlmutatnak szimfonikus megoldásaikkal, a klasszikus Hammond orgona és zongora betétek folyamatos szerepeltetésével, a dalok összetett szerkezetével, változó hosszával, nem említve Alex operai énekhangját, mely időnként az extém vokalizálásig terjed. A dalok ez közös témakör köré épülnek fel, melynek a középpontja a Vida nevő, elképzelt halálos betegség, melynek terjedéséről, megállíthatatlanságáról fiktív naplóbejegyzések, történetek születtek. Ezek adják a szövegek alapját, melyek depresszív mivoltát mi sem tükrözheti jobban, mint az, hogy a Vida szó voltaképp az Életet takarja. Az áriák, kórusok, kemény doom metal riffek között folyamatosan felbukkanó zongora jelenléte az egyetlen, ami bizonyos, ezen kívül a legszebb tételben is belefuthatunk váratlan gyorsulásokba, vagy épp egy akusztikus merengésbe.
Számomra nagyon meglepő, hogy felülvizsgálatból is kevés született Európában erről a lemezről, miközben megjelenésekor hazájában az év metal lemezének választották és rengeteg pozitív kritikát írtak. Ezeken kívül egyetlen lehúzó cikket találtam róla, ahol egy német úriember gyakorlatilag neoklasszikus power metalként aposztrofálta a zenekar tevékenységét, nyomatékot adva annak, hogy fogalma sincs még csak a banda stílusáról sem, valamint annak, hogy mit várt volna el (így is 70%-ot kapott). Nem tudom, mennyire lehet hiánypótlás ez ennyi idő után, de ha szereted a progresszív metalt, a vastag billentyűszőnyeget és az extrém megoldásoktól sem riadsz vissza, mindenképp tégy próbát a lemezzel, mert egy igazán elfeledett gyöngyszem fog válni belőle előbb-utóbb. Érdekes hallgatnivaló a debütálás is, bár az jóval doomosabb és hiányzik Alex hangja, a Transcendental pedig kissé túl lett bonyolítva, az itteni megoldsok ott már túlzásnak hatnak. Valami most is készülődik a banda háza táján, egy két rövid hanganyag is felreppent már egy esetleges új lemezről, de ehhez még újabb évekre lehet szükség.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.