Egyetlen metal irányzat sem süllyed olyan lassúsággal a feledésbe, mint az immár sok évtizede velünk létező tradicionális, epikus doom. Minden lemez után azt gondolhatjuk, hogy ennyi, kifújt, az idős zenekarok után nincs tovább. Ám évről évre, még ha egyre kevesebb is, de felbukkannak méltó követők, akik megértik, hogy nem kell újítani, változtatni, csak nyakon csípni egy kifogástalan énekest, egy elvonóból ki-be járkáló, lehetőleg a depresszió legsúlyosabb szakasza és a halál közt lebegő gitárost, aki olyan mélyre tud rántani egy riffel, hogy a fölköpeny olvadt magmája süti rá a mosolyt a lelkes rajongó arcára. Ehhez a kombinációhoz személy szerint kedvelem még az álmodozó, a fő vonaltól időnként elkalandozó, de kellő erejű basszust, valamint a megfelelően őrült dobosokat, akik a lassú témákat olyan elementáris erővel tudják a bőrbe csapatni, hogy póló legyen a hátukon, ami a lendülettől nem hasad ketté. Ugyan kánaánról tehát nem beszélhetünk, de van itt nekünk egy biztos lábakon álló Procession, Altar Of Oblivion, Pylon, egy bíztató mellékprojekt, a Capilla Ardiente. Valamint a kellemesen a semmiből feltűnő Crypt Sermon, akik szintén új lemezen dolgoznak és a nemrég magát megmutató, progosodó (és korosodó) Pallbearer. Rajtuk kívül csak idős zenekarok megmozdulásaiban reménykedhetünk. Egyébként csak okkult, csajos heavy/doomot, valamint a végtelenségig önismétlő stoner/sludge/death vegyületeket kaphatja a végzetre kiéheztetett nagyérdemű. Ja, és természetesen itt van nekünk a Below, amiről elég lenne talán annyit ide körmölnöm, hogy svéd epikus doom metal.
2014-ben épp oly meglepő volt számomra a bemutatkozásuk, mint derült égből a traktorgumi, mert előtte nem demózgattak túl sokat, ám a végeredményt elhallgatva nem is volt rá szükségük. Az Across The Dark River minden Candlemass áthallásán túl tudott egy műfajilag tiszta, erőteljes doom lemez lenni, amit csak azok nyeltek nehezebben, akik a robotika, esetleg a vegetáriánus deathcore keveredését remélték a kiadványtól. Bár, még magam sem adtam volna rá egy erős nyolcasnál többet, pusztán lelkesedésből, azonban azóta tökéletesre hallgattam az albumot, mert felfedeztem benne a zenekar saját hangját. Ez nem volt könnyű, ellenben a frissen megjelenő Upon A Pale Horse első közzétett dalai meggyőztek arról, hogy a zenekar meghúzta azt a fejlődési ütemet, amit ezen a vonalon egy zenekar megtehet. Azonnal neki is álltam promókért zaklatni a jó öreg Metal Blade kiadót, mert igen, itt vannak a srácok és ez most nem negatívum, hogy minél előbb megismerkedhessem ezzel a baljósan sötét, retró hangulattal megáldott borítóval rendelkező anyagnak a mibenlétével. A közel 50 perces lemez dalainak időkeretét megtekintve kezdtem bő nyálcsorgatásba, mivel egytől-egyig 5-9 perc közötti doom eposzoknak ígérkeztek és beváltották a hozzájuk fűződő reményeimet. Ennek ellenére fájdalmasan kezdődik a kiadvány, a The Plague Within című, alig egy perces intrót hiába tartom hangulatosnak, simán hozzátoldottam volna a Disappearing Into Nothing hat percéhez, mivel az is ugyanúgy kezdődik. Nemrég a Crimson Dawn albumon futottam hasonlóba, ami egy kicsit amatőrnek, átgondolatlannak tűnt. No mindegy, míg ezen filozofálok, már szól is az említett Disappearing, lassan, súlyosan, valamint azonnal ható, nyilvánvalóan első osztályú hangzással. Rögtön feltűnik az is, hogy az amúgy sem szidható Zeb (Sebastian Jansson) hátát végre alaposan megveregették a közeli csehóban, vagy bátorra itta magát, nem tudom, mert mer énekelni és nagyobb magabiztossággal teszi, mint azt bármikor korábban. Természetesen Leif Edling csapatának szelleme lebeg a dal felett, de ettől függetlenül ezt a szerzeményt már most egyedibbnek éreztem, mint a debütálás egészét. Az ott sorakozó, azonnal megjegyezhető doom metal slágerek helyett visszafogottabb, ugyanakkor érettebb és komolyabb dalokat kapunk az új kiadványon. Ennek tökéletes példája a másodikként (harmadikként, a fene egye meg) érkező The Coven, mely már a lemez ilyen korai szakaszában kipipálja a kötelezően éjszínű doom melankóliát, ahogy azt a nagyoknak illik. A dal második felében bevállalják a heavy metalos gyorsulást a kontraszt érdekében, hogy még erőteljesebb legyen a szerzemény. Ezek után már meg sem lepődtem a grindcore albumnyi hosszúságúra nyúló címadó dalon, ami egyértelműen a lemez egyik igazi csúcspontja közel tíz percével. Ugyan a legelső dalban is kaptunk ízelítőt a Below tárházában egyébként nem ismeretlen kórusokból, de itt teszik hozzá azt a finomságot a dalhoz, hogy ne csak mérete, de hangulata is epikusnak hasson. A legtürelmesebb doom rajongó szorulást kap ennyi sötétségtől, úgyhogy itt az ideje a gyeplő lazításának, ezt a célt szolgálja a valamivel slágeresebb, gyorsabb Suffer In Silence, valamint előkészít minket az újabb csúcsponthoz, ami Hours Of Darkness címre hallgat. A dal minden eddiginél jobban emlékeztet a nagy elődökre, kifejezetten pedig a 80-as évek Candlemass hangját hozza vissza, amit én előszeretettel vettem, mert azóta nem született ilyen színvonalú tétel. Zeb tovább árnyalja hangszálainak képességeit, amit időnként bátortalan magasságokba emel, máskor meg egyenesen Robert Lowe, valamint Marcolin génállományának leszármazottjaként prezentál. Azért nem árt megjegyezni, hogy az említett énekesek hangjától már kezdetben letettem a hajam (napokban néztem egy Solitude Aeturnus videót 93-ból, ahol Lowe élőben olyat énekelt, amit Zeb még 10 év múlva sem…), de azért tisztességgel helyt áll frontemberként.
A lemezt elsőként felvezető, újfent slágeres 1000 Broken Bones alapján jóval lendületesebb, Memory Gardenre hajazóbb kiadványt vártam, de a súlyosabb végeredmény hallatán sem tántorodtam el az újrahallgatástól. Láss csodát, ha jó egy doom lemez, gyorsan a végére érsz, mert már itt tartok a We Are All Slaves című lemezt záró tételnél. Újfent monumentális dalszerkezet, Zeb felturbózva, gitárok lehangolva, úgyhogy méltó befejezést kapunk. A dal refrénje alatt többször kirázott a hideg, azt hiszem ennyi elég kedvhozónak. A pozitív megítélésnek és a pontoknak is jót tett a dal vége, mivel a lemez elején hallható intró köszön vissza, így újrajátszáskor olyan, mint ha vége sem szakadt volna, úgyhogy megnyugodtam…
Őszintén nem gondoltam volna, hogy a Below lemezét ennyire kedvelni fogom, puszta Candlemass pótlékként szerettem volna rárepülni, rákattanni egy-két jól elkapott riffre, énektémára, viszont alaposan beragadt a lejátszóba és azt hiszem, ha a cikk elején emlegetett bandák nem tudják magasabbra tenni a lécet, akkor megszületett az év epikus doom lemeze. Szokásos szigorommal és a (még)jobb lemez megjelenéséven bízva jár nekik egy erős 9-es. Idő közben persze még befuthat a lassan 5 éve ígért új Forsaken lemez is…de lehet ebben már csak én reménykedem.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.