Én olyan zenehallgató vagyok, akit könnyen elcsábítanak az olyan kozmikus, végtelen, feneketlen anyagok, amik áthágják kissé a műfaji besorolásuk határait. Ezen albumok általában olyan éteri, földöntúli erőt képviselnek és közvetítenek, amik túlmutatnak az érzékelésen, amiket nem tud egy-két hallgatás után teljességgel feldolgozni és kiismerni még a figyelmesebb fülelő sem. Hogy megemlítsek pár, számomra ebbe a kategóriába tartozó bandát, ilyen például a black/death metalban utazó belga Kosmokrator, a jelenlegi hangpróbán is szereplő német Venenum és jelen kritika tárgya is, az olasz Fuoco Fatuo.
A talján zenészek pályafutása 2011-ben kezdődött és az idők során több műfajba is belekóstoltak (doom, death, sludge), valamint ezeket beillesztették egyedi stílusukba. 2017-ben, több EP, egy split, egy válogatás és egy nagylemez után a Backwater-rel tették le az asztalra az eddigi legmasszívabb szörnyetegüket. A funeral doom jegyében fogant bestia még eme kegyetlen műfajon belül is az egyik legzordabb teremtmény, amivel eddig találkoztam. A keserves, elnyújtott gitártémák görcsösen fonják körül a hallgatót, aki szinte szabadulni vágyik a szorításukból. A gyászos dobtémák rendületlenül diktálják a maguk sötét ütemét, mely ritmus minduntalan akkor törik meg, mikor már éppen eggyé válna a hallgató ezzel a feszültséget keltő, idegen lüktetéssel. A kozmosz pereméről érkező hörgések lökéshulláma tovább kavarja ezt a kaotikus ősmasszát, amit még az éteri, kísérteties szintitémák is megszíneznek. Mindezek mellett pedig folyamatosan jelen vannak az albumon a háttérben minduntalan zúgó húrosok, amik megágyaznak ennek a bús, borús hangzásnak. Nem látom értelmét annak, hogy belemenjek egy track-by-track kritikába, ugyanis a meglátásom szerint az egész album egy egységet alkotó, lassan hömpölygő, sűrű, fekete kátrány, ami lassan ellepi az embert, magába rántja, eltömíti a pórusait, beszivárog a hallójárataiba, sőt, szépen lassan egészen a tudata mélyéig vagy még a mögé is beférkőzik. Lassan, módszeresen elzárja a levegő útját, amihez csak azokban a röpke pillanatokban jut az ember, amikor véget ér az egyik szám. Ilyenkor vesz a hallgató egy mély lélegzetet, majd újra lebukik a sötét víz alá, és tovább úszik ebben a ragacsos, gonosz mocsárban.
Amilyen sűrű ez a fertőző láp, legalább annyira sűrű maga a keverés is. Minden hangszer módszeresen végezte a maga dolgát a stúdióban, majd a felvételek végével összeeresztették őket, s szinte látja maga előtt az ember, ahogy egymásba kapcsolódva és illeszkedve, mint egy kirakós, megtörténik a fúzió, és létrejön ez a kegyetlen hangorkán, ami a kozmosz olvasztótégelyében forr egybe igazán. Számomra ez precíz, előre ki- és átgondolt dalszerzői képességekről tesz tanúbizonyságot, amit sosem lehet eléggé értékelni.
Ki szeretnék még térni a borítóra, ami tökéletesen illik a lemezhez. Az ember láthatja benne a bolygótüzek tükörképét, amint megcsillannak a mocsár olajos vizében, ahogy magukhoz csalogatják a gyanútlan utazókat, hogy aztán a fertő végleg a poshadt gyomrába zárhassa a szerencsétleneket. De látható a borítóban a csillagok elmosódott, haldokló fénye is, amiket lassan elnyel a világűr végtelen feketesége. Az a rideg feketeség és sötétség, amiből az album maga is táplálkozik, és amit közvetít a befogadó hallgatók számára, miután évszázadokon keresztül emésztette azt a gyomrában.
Aki szereti a súlyos, mázsás és sűrű gyászos doom zenét, az igazi kincsre fog lelni ebben az albumban. A szellős, megjegyezhető témák kedvelői viszont kerüljék messzire, különben hamar bele fognak veszni a hangszerek kaotikus kavalkádjába. Háttérzeneként sem állja meg a helyét, ez tipikusan olyan album, amire oda kell figyelni, kizárni a külvilágot és hagyni, hogy teljes erejével hasson az emberre. Engem is a Balaton egy mocsaras szegletének szélén, egyedül ücsörögve talált meg a lemez, és úgy érzem, kellett ez a helyszín, ez a hangulat, ez a „feeling” ahhoz, hogy ennyire megkedveljem, magaménak érezzem ezt az anyagot. Saját példámból kiindulva magabiztosan állíthatom, akkor működik igazán a Backwater, ha a hallgató elvágyik egy távoli, ismeretlen világba, ahol minden egyes újrahallgatás új érzelmeket ébreszt benne és új kérdéseket vet fel. Tegyetek vele egy próbát, hogy titeket is képes-e magával húzni a mélybe a Fuoco Fatuo legújabb albuma, vagy pedig ellent tudtok-e állni fojtogató erejének.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.