Ha már nem segít a hideg sör, a jégkrém, vagy a fürdőzés, akkor remek hűtési lehetőségeket kínálhat a zene is, legalábbis ezt gondoltam, amikor nekiugrottam az ukrán Crypt Of Silence tavaly decemberben megjelent, Awareness Ephemera című második nagylemezének. Az egészen jól sikerült debütálás, az éjfekete, csontig hatoló ridegséget ígérő borító, valamint maga a zenekar származási helye, a megjelenés ideje a hőség ellenére is azt az érzetet keltette bennem, hogy az ismerkedéshez elő kell készítenem némi fagyálló folyadékot, amit menet közben kortyolgathatok a biztonság kedvéért. Azonban végeredményében a dalok hallgatása, időnként hallójáratba erőszakolása alatt csak a mosoly fagyott le az arcomról, mert a 2009-ben indult zenekartól ennél jóval több elvárható. Nehéz elképzelni, mi járhatott a fejükben, amikor egy közel 55 perces lemezre feljátszották minden idők legsablonosabb death/doom témáit, négy dalban, amiből a legrövidebb tíz perces és már a lemez elején gyakorlatilag tetszhalott állapotba juttat. Gondolom, azért a rendszeres olvasókat nem kell felvilágosítanom, hogy állok a monotónia kérdéséhez, mivel bizonyos formáiért, úgymond a hipnotizáló, falhoz vágó erejű cammogásokért odáig és vissza vagyok, úgyhogy ha azt írom unalmas, akkor az már nagy szó. Az album lepörgése után rögtön neki is álltam utána nézni pár megjelent írásnak, mégis mit reagált erre a műértő nemzetközi szaksajtó és ez rögtön vidámabbá tett, főleg, amikor olyan hasonlítgatásra leltem, mint a Mourning Beloveth. Tökéletes választás volt őket felhozni, mivel az írek úgy tudnak hosszú, fájdalmas perceket néhány hanggal kitölteni, hogy attól úgy kúszik a karomon a levegőbe a szőr, mint a varázsbabból sarjadó égig érő paszuly, ellenben a Crypt Of Silence két évig dédelgetett produkciójával, ahol csak az ásító reflexeimet sikerült valamelyest tovább fejlesztenem. Mellesleg nem tartják fő hatásnak az íreket az ukrán zenészek, ami csak az előbbinek kedvező.
Kezdjük rögtön az elején, ami már rögtön sokkol, ez a rendkívül bíztató című Longest Winter, ami ismételten az orosz tél velőt rázó fagyának tarkósimogató érzésével kecsegtetett. Tíz perc, közepes ércességű, végtelenül monoton hörgés, valamint egy-két, alapvetően nem túl megkülönböztethető riff. Ha ezt hozzáteszem ahhoz, hogy a zenekar a 90-es évek death/doom metaljának felélesztéséről, csúcsra járatásáról prédikált, akkor fájó szívvel közlöm velük, hogy ama csodás évtized kezdetén különb demós dalok tűntek el a süllyesztőben. A dal után egyértelművé vált az is, hogy Mikhael Gravert többet nem engedném mikrofon közelébe, legalábbis, amíg nem tud magából valami változatosságot kifacsarni. Szerencsére túléltük, itt vagyunk, jöhet a közel negyed órás Insignificant Sense, végre egy erősebb témával az elején (nem véletlen, a Crypt Sermon Byzantium c. dalának remek riffjének töketlenített változata ez, ami a csengőhangom), amit pár perc múlva el kell felejtenünk, hogy újabb tíz perc monoton hörgés és sablonos riffelgetés vehesse kezdetét. A tízedik perc után találnak egy nagyon jó kis akusztikus témát, ami annyira megtetszik nekik, hogy el is nyújtják a dal végéig. Le a kalappal, ezt legalább jó volt hallgatni. A 14 perces Life Passed By vár a maradék hallgatóra, aki eljutott idáig, ami némiképp elégtétel, mert egy nagyon hangulatos, időnként már ötleteket felvonultató szerzemény. Ebben is a könnyed akusztikus merengések, a dallamos gitártémák viszik a pálmát, ami újfent nem túl nagy dicsőség, de legalább van miért dicsérni a bandát. Nincs is más dolgunk, mint elégedetten hátra dőlni, kezünkbe venni kedvenc rejtvényújságunkat vagy bélyeggyűjteményünket, gyöngyfűző készletünket, egyéb időigényes perverziónkat, mert bőven ad lehetőséget a vele való foglalatosságra a záró tétel, a 16 és fél perces Meridian. Ugyan a dal úgy indul, mint ha egyénisége, karaktere lenne, de gyorsan lerombolja az illúziókat, ha figyelembe vesszük, hogy minden érdekességét, húzó erejét néhány dallam és pár ötletesebb dobos megoldás szolgáltatja.
Elképzelésem sincs, mennyire kell műfaji fanatikusnak lenni ennek az albumnak az értékeléséhez, mert nem tudok olyan hangulatot vizionálni, amiben ez az unalom és egyhangúság nyerő lehetne. Ami még bosszantóbb, hogy a zenekar kiadott egy nehéz, de jóval hangulatosabb és erősebb lemezt is, szóval nem lehet arra fogni a dolgokat, hogy majd legközelebb, még fejlődésben vannak. Egyértelműen kényszerszülést érzek a levegőben és azt a pökhendi magabiztosságot, hogy ezt majd mindenki bekajálja, mert lassú, meg sötét, a death/doom ebből áll. Nagyon nincs igazuk, mert a műfajnak olyan érzelmeket kell kicsikarnia, olyan idegpályákat kell megtalálnia, amit más nem tud, ezt pedig úgy lehet elérni, ha épp annyira kreatív egy dal, mint amennyire egyszerű. Megvannak ennek a mesterei, akik érzik mi a jó és nem adnának ki ilyen lemezt, de ez nem a Crypt Of Silence, legalábbis nem ez a lemezük. Persze nem hinném, hogy ők ezt így tervezték, egyszerűen csak nem működnek azok az elemek, nincs meg az a lassú, de magával ragadó sodrás, amit 2014-ben már-már rutinszerűen hoztak bemutatkozásukon. Az akusztikus megoldásokért, pár eltalált dallamért és dalonként egy-egy jó témáért pedig ennyi jár. Középszerű death/doom, csak fanatikusoknak. A Meridian c. dalhoz még egy videó is készült, ahol 6 percre rövidítették le a dalt (tehát 10 percnyi „ugyanez” hiányzik), de így legalább valamelyest élvezhető.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.