Nemrég meglepődve tapasztaltam, hogy egy régi kedvencem milyen megosztó tud lenni a véleményeket illetően, mivel valaki vagy szereti, vagy semmire sem tartja. Ez a kedvenc nem más, mint az amerikai black metal egyik legérdekesebb teremtménye, a kaliforniai Weakling zenekar egyetlen megjelent nagylemeze, a Dead As Dreams. Mielőtt a pontszámra tekintve azonnal nekiugranál a meghallgatásának, azért ajánlom figyelmetekbe az írás elolvasását és saját lehetőségeitek mérlegelését, legalábbis ami a szabadidőt és lelki állapototokat illeti. Az 1997-ben indult öt fős banda egy próbatermi felvételt és egy rövid demót tudhatott magáénak a bemutatkozásuk előtt, melyek ráadásul instrumentális kiadványok voltak, meglehetősen csekély élvezhetőségi faktorral. Ugyanakkor már ezekben is felfedezhetők voltak azok a megoldások, melyekhez már régóta vonzódom, mint a hipnotikus erejű, egyedi hangulatú monotónia, mely nem egy dal hosszát hivatott elnyújtani kreativitás híján, hanem egy rituálé középpontjába helyez, melynek a végkimenetele sejtelmes, kétséges. Ez a varázslat tette nálam meghatározóvá a korai Burzum lemezeket, valamint a közelmúltban rajongásom tárgyát képező Ultha és Mizmor kiadványokat, melyekről szintén született egy-egy írás. Vikernesékről már mindenki szót ejtett, de a Weakling mindig elsikkadt és csak keveseknek fedte fel igazi arcát, de ha az említett nevek alapján lelkesedést éreztek, akkor ne hagyjátok ki.
A maratoni, 1 óra 16 perces játékidő ugyanakkor nem egy délutáni szórakozás, főleg, hogy sűrűségével, súlyával nem játszik hullámvasutat az anyag, mélyre ránt az első hangtól az utolsóig. A nyitó, 10 perces Cut Their Grain And Place Fire Therein elején sem emelkednek a hullámok, hanem rögtön arcul csapnak a vastag, vaskos témák, a brutális tempó és John Gossard borzalmas éneke, akinek kínszenvedéséről, agonizálásáról Csihar Attila is mintát vehet. Sikít, károg, hörög és úgy üvölt, mint akinek a pokol perzselő lángnyelvei nyaldossák legbecsesebb ékszerét. Aki a depresszív/atmoszférikus black metal vokalizálásától távol tartja magát, annak alapból nem ajánlott ez a lemez, mivel John ennek igazi nagymestere, etalonja, mert ezt is lehet magas színvonalon űzni. A dal tehát pusztít, éget, darál, örvénylő monotonitásával, John és Joshua M. Smith sűrű, karcos gitártémáitól pedig felejthetetlen. De nem szabad megfeledkezni a basszuson játszó hölgy, Sarah Weiner teljesítményéről sem, aki a szebbik nem képviselőjeként járult hozzá ehhez a végletekig fajuló elmebajhoz, valamint Sam Foster dobjátékáról. A billentyűkért Casey Ward volt a felelős, de ez a hangszer minimálisan szerepel az egész kiadványon. Érdekes, hogy ezek a zenészek sem előtte, sem utána nem játszottak hasonló zenekarban, a Dead As Dreams egyszeri alkalom volt mindenkinek. Gossard, aki az egész projekt agya, mozgatója volt, két nagyszerű, de rövid életű funeral/death/doom projektben dolgozott még (Asunder, The Gault), Sarah utoljára szintén a The Gault keretein belül tűnt fel, csak basszusgitáros helyett dobosként, Sam pedig egy power/thrash brigádban dobolgat, ha az még létezik egyáltalán. Nem hinném egyébként, hogy meg tudnák, vagy meg tudták volna ismételni a debütálás színvonalát, hangulatát. Erőteljes atmoszférával kezdődik például a második dalként érkező címadó tétel, melynek húsz percébe bőven belefér a kezdeti tűz lecsillapítása, a lángok helyett itt már csak parázs pislákol a szürke és fekete hamu tengerében, mely fölött apró széltölcsérek járják gúnyos táncukat, időnként előrántva a porból néhány fehérlő emberi csontot. A Dead As Dreamsben változatos tempók és egy nagyon ritka, morbid vokalizálás vár ránk, egy rettentően drámai sodrás, ami belső fájdalmat okoz, vagy legalább hidegrázást. Fokozatosan haladunk a téboly és elidegenedés felé, hogy a dalt záró hosszú morajlás folyamán csak bambán nézhessünk magunk elé. A kezdeti agresszió helyett depresszív irányba való sodródás után a címe alapján ismét agressziót várhatnánk a This Entire Fucking Battlefieldtől, de marad a nyomasztás, sőt, az időnként doomos lassúságba fulladó negyed órás tétel tovább fojtogat. A lemez fő témavilága egyébként a háborúk borzalmainak bemutatása, ami az epikus csaták folyamán felemelkedő hősök, a becsület és férfiasság téveszméjét félretéve a nyílt, lüktető sebekre, a halott fiát kezében tartó anyára koncentrál, aki belül már üres és halott, teste pedig pusztán járkáló porhüvely. A dal végén magasba szálló, monumentalitást sejtető gitárszóló sem egy hős nagyságát, pusztán a fájdalom és veszteség erejét hivatott bemutatni, ami mindenek felett áll. Az irányítás nem a mi kezünkben van, talán soha nem is volt, ezt juttatta eszembe a No One Can Be Called As A Man While tekervényesebb dalszerkezete, ami a végén a teljes káoszba és anarchiába torkollik. Ezek után nem is lehetne stílusosabban befejezni a lemezt, mint a 17 perces lelki gyötrelemmel. Ezt a célt a Disasters In The Sun szolgálja, melyben ismételten a dráma került terítékre, témáitól egyértelműen a pozitívan semmiképp sem értelmezhető végkifejlet az úr, ami ettől a fájdalomtól lesz igazán erős, valóban emberi.
Semmibe nyúló, torz hangok gyűjteménye a Dead As Dreams, mely folyamán felesleges az óránkra tekintgetni. A zenészek sem tették, csak érezhetően aláfeküdtek az elméjüket átjáró borzalomnak, az idegrostokat rezegtető fémes hangoknak és sodródtak velük, míg valaki át nem kiabált a szomszédból, hogy öten lettek a közelükben öngyilkosok, hárman elvetéltek, újabb hárman pedig elvonultak a közeli erdőségbe, hogy visszatérjenek állatias létformájukhoz, megszabadulva a civilizáció által elkövetett rettenetes bűnöktől. A lemez tehát nem egyszerű, könnyen átbillenhet a mérleg egyeseknél a zseniális és a túlzottan nyomasztó megítéléseket illetően, de tény, hogy ezzel az egyetlen kiadvánnyal rengeteg rajongót is szereztek maguknak. Ismeretlenségük ellenére több banda hivatkozik rájuk, több depresszív black metal alakulat előadta már valamelyik dalukat, sőt, még az album címét viselő banda is alakult már. Számomra a Burzum által indított zenei hangulat, az atmoszférateremtés egyik csúcsteljesítménye a lemez, amit ennyi idő után sem lehet közönnyel nyugtázni, csak szeretni vagy elutasítani, szerintem még Vikernes is elismerné egy mosollyal. Az sem lehet véletlen, hogy még lemez nélküli bandaként olyan zenekarokkal találkozhattak a 90-es évek végén, mint az első alkalommal Amerikába látogató Mayhem és Enslaved.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.