Wrathchild America
3-D

    A 80-as évek a glam és a thrash metal időszaka volt, azt hiszem ezt a lemezeladások tekintetében teljesen biztosan állíthatjuk. Azonban, ahogy a 70-es évek végén kínhalált halt, sőt, gyakran önmaga paródiájává vált a hard rock, úgy vérzett ki ez a két műfaj is az évtized végére, főleg egy új vetélytársnak, a grunge megjelenésének köszönhetően. Volt néhány túlélője a népírtásnak, mint például a Metallica, vagy a Megadeth, de a régi formulákat ebben az időben ők is kukázták valamelyest. Gondoljunk csak a Metallica fekete lemezére, vagy a Megadeth Countdown to Extinction albumára. Ugyanígy új utakat kezdett el keresni a stílus keményebb fonalát cipelő Slayer (Divine Intervention) és a brazil fenegyerekeket magába foglaló Sepultura (Chaos A.D.). Az a generáció ugyanakkor, akik ezeken az újhullámos lemezeken kezdtek el felcseperedni, máig jó szájízzel emlékeznek rá, míg a régi motorosoknak maradt a köpködés és a hagyományokhoz továbbra is hű , minőségi másodvonal (Sodom, Ritual Carnage, Overkill, Kreator, Testament, Exodus). Ugyan ezek a bandák sem brillíroztak túl sokat, de hűségüknek, kitartásuknak is betudható, hogy az ezredforduló után újra felfedezték néhányan a thrash gyökereit és ismét elkezdett felívelni a műfaj pályafutása, méghozzá annyira, hogy szerintem van annyi jó thrash banda, mint az aranykorszakban, csak a mennyiségi dömping miatt már nem kapjuk fel úgy a fejünket egy-egy megjelenésre. Most azonban egy olyan lemezre hívnám fel a figyelmeteket, ami a nagy „törés” idején valóban új utakat kezdett el keresni, nem pedig az épp aktuális trendnek, vagy a nagyközönségnek lett kiszolgálója. Ez a meglehetősen alulértékelt, hányattatott sorsú Wratchild America második nagylemeze, a 3-D. Az egyszerre szórakoztató, ugyanakkor rengeteg arccal rendelkező kiadványhoz azzal sem árt tisztában lenni, hogy maga a zenekar sem az egyszerűség mintaképe, legalábbis ami a történetüket illeti.

    A banda tagjainak közös zenélései egészen a 70-es évek homályba vesző végéig nyúlnak vissza, amikor is Atlantis néven kezdtek el hard rockból heavy metal felé kacsingató zenét játszani. Komplett névsor nem maradt az indulókról, de feltételezhetően Brad Davis énekes-basszer, Shannon Larkin dobos, Jay Abbene gitáros és Terry Carter szintén énekes-gitáros már ekkor egy társaságot alkotott. A 80-as évektől Tyrant néven folytatták, ebből lett később Wrathchild, majd az Atlantic Recordsos szerződéssel a zsebükben hozzátűzték az America kifejezést, mert így el tudtak különülni egy hasonló nevű brit bandától. Az amerikai fiatalok alaposan lecsúsztak a hard rockról, mire pedig megtalálták önmagukat, addigra az éppen divatos thrash kezdett el rohamtempóban megbuggyanni és megülni a hallgatóság gyomrát. Ettől függetlenül végre kiadták bemutatkozásukat Climbin’ The Walls címmel, mely egy elég magas minőségű, de akkoriban teljesen átlagosnak mondható heavy/thrash metal kiadvány lett. Arra viszont jó volt, hogy a kiadó megtartsa őket és nekiláthassanak a folytatásnak. Valahogy úgy alakult, hogy kiestek a szorító kezek közül, míg mindenki azt várta, merre is tud majd tovább haladni a vonal, ők két év alatt felrántották a 3-D-t, ami ugyan az utolsó lemezük (eddig) ezen a néven, de mindmáig a legemlékezetesebb.

    A tehetség és hangszeres tudás tehát adott volt, a kezükbe pedig kaptak egy stílust, amit úgy gyúrhattak, formázhattak, ahogy akartak. Így születhetett meg a borító által is sugallt szürreális lemez, ahol nem féltek igazán stílusidegen elemeket beledolgozni a megszokott formulákba, olyan végeredményt produkálva, ami szerintem a mai napig friss és ropogós. Mikor hallottunk például utoljára hasonló kiadványon bendzsót, vagy mandolint? Az album közel órás játékidővel bír, már ez sem túl megszokott. A nyitó 3-D Man remek gitártémái, kórusai és szélvész tempója közé beszivárognak a tördelt ritmusok, valamint egy odamondós vokalizálás, de még nem mutat túl egy modernebb thrash slágeren, míg a Spy esetében már egészen más a helyzet. Ős rock’n’roll lüktetést és rendkívül hatásos dobolást kapott a szerzemény, nem is csoda, hogy Shannon Larkint a Black Sabbath is felkérte egy-két élő koncert erejéig ütősnek. Az indulásnál csak sejtettük, most már tudjuk, hogy gitáros füllel sem fogunk unatkozni és jókat léggitározhatunk a tökéletes ütemben adagolt, kreatív gitárszólók alatt.
 

   
    A Gentleman Death erősebben tördelt, remek dalszerkezettel és erős kórussal szórakoztat, igazi stadionnóta is lehetne. A Forever Alone hangszeresen nagyon össze van rakva, keményebb alapjaira pedig a lemez legkönnyedebb, egyik legfogósabb refrénje kerül, ami újfent furcsa kettősséget szül. Az eddig 3-4 perc körül mozgó dalokat váltja az ötödikként érkező Draintime, mely egy igazi csúcspont zeneileg, megelőlegezve a néhány évvel később nagyobb népszerűséget szerző progresszív metalt. Teljesen kiszámíthatatlan, időnként szilánkjaira aprózódó menetelésről van itt szó, annyi remek témával, amit mások 4-5 dal alatt tudnak ilyen praktikusan felhasználni. A komolyabb hangvétel után a Surrounded By Idiots is hosszabb idővel rendelkezik, de jóval pattogóbb, ténylegesen szórakozásra gyártott dalt kapunk, magával ragadó lüktetéssel és hangulattal. Nem tartom magam egy nagy Van Halen rajongónak, de a legendás banda legjobb pillanatait idézte meg számomra a tétel, főként a gitároknak és az újfent fogós refrénnek köszönhetően.
 

    A hangzásért felelős Alex Perialas (Anthrax, Overkill, Pro-Prain, Testament) munkájának köszönhetően nem maradunk le a Desert Grins egyetlen aprólékos megmozdulásáról sem, és van mire figyelnünk! A thrash alapok alól előkerül itt minőségi akusztikus betét, tipikus heavy metal menetelés, valamint finoman beleszőtt jazz. A What’s Your Pleasure? tébolyult nyitása után elődeihez képest az egyszerűbb hagyományokat hozza vissza kötelező elemekkel, amiket időnként azért túltoltak az egyediség elérése érdekében. Örömzenélés folyik az instrumentális Prego berkein belül, ahol ismét mindenből kapunk egy kis ízelítőt és bánkódhatunk, hogy a Wratchild America nem reinkarnálódott progresszív metal zenekarként, továbbra is az aktuális trendek befolyásoltsága alatt. A lemez vége felé eljön az igazi lazulás ideje, ehhez megfelelő feelinget teremt az Another Nameless Face agresszív, mégis blues alapú riffelgetésével, megidézve a Metallica slágeres énjét. Ha pedig lazulás, semmi sem lehet alkalmasabb erre, mint a kemény zene házasítása a reggae stílussal, ami utoljára igazán jól a The Clash London Calling című klasszikusán sikerült úgy, hogy én is rajongani tudjak érte (Guns Of Brixton). A lemez végén előadott, metal hangzással felturbózott I Ain’t Drunk, I’m Just Drinkin’ a blues legenda, Albert Collins művének újrázása, ami az mellett, hogy egyértelműen poén, szintén nagyon jól sikerült.

És ezzel vége a Wratchild America pályafutásának?

    A 3-D után a banda levetette thrash gúnyáját és groove metalra váltott Souls At Zero név alatt, továbbra is ugyanazokkal a tagokkal, akik úgy néz ki, nem tudtak elszabadulni egymástól immár hosszúnak mondható pályafutásuk alatt. 1993-ban és 95-ben kiadtak két igényes, de a 3-D-t meg nem közelítő lemezt, amivel bebetonozták magukat a középmezőnybe, majd 1996-ban feloszlottak. Jay Abbene a Crowbart erősítette egy rövid ideig, Shannon a Godsmack állandó tagja lett és mellette számtalan, gyakran metaltól távoli projektben próbálja kiélni az ütős hangszerek iránti csillapíthatatlan szeretetét, Brad Divens kivonult a zenei életből, Terry Carter maradt egyedül a thrash vonalon, de bár ne adta volna a nevét egy olyan baromsághoz, mint a Lunatics On Parole. Idén azonban elkezdtek szállingózni a hírek egy esetleges egymásra találásról, felkerült egy-két közös próba videója a netre, de a rajongók sem tudnak biztosat. Minden esetre az enciklopédián a banda 2017-től ismét aktívnak van jelölve. Hogy ennek néhány koncert, vagy esetleg érdemi folytatás lesz-e az eredménye, az a jövő titka.