Primordial
Exile Amongst the Ruins

  Pagan/folk metal és black metal áll a legtöbb oldalon a Primordial zenekarral kapcsolatban műfaji meghatározásként, melyek külön-külön és egyben sem állják már ki a megfelelőség próbáját. A black metal gyakorlatilag megkopott, a népies elemek helyét pedig átvette egy jóval személyesebb, önálló arculat, ami csak az ír banda sajátja, köszönhetően a zenekart vezető Nemtheanga egyéniségének, ami előre hajtja a csapat szekerét. Ugyan elég későn, 2010 környékén kaptam rá a zenéjükre, de szép lassan lekövettem a munkásságukat és még nem volt olyan lemezük, mely előbb-utóbb ne ért volna be, ne tudtam volna megszeretni. Egyértelműen ez lesz a helyzet az Exile Amongst The Ruins esetében is, ami négy évvel követi az előző, egyébként már nyolcadik nagylemezüket. A 3-4 éves szünetek mindig adnak lehetőséget a zenészek számára a kalandozásra, egyéb projektekre, hogy aztán ismét egymásra és a tipikussá vált saját hangra találva újra elkényeztessék a rajongókat, köztük a forgács lelkes olvasóit és hangpróbázóit, aminek következménye, hogy már két lemezzel is szerepelnek a top100-as hp listánkon. De a listára fel nem kerülő kiadványaik is mind dobogós helyezéseket értek el, ami nagyon ritkának mondható bármely zenekar teljesítményét nézve. Még szimpatikusabb a dolog, ha azt nézzük, hogy a sok pozitív értékelés következtében az évtizedek alatt nem szállt fejükbe a hírnév, nem szándékuk a zenei reform és nem díszíti a képük egyetlen müzlis dobozt sem. A hamisítatlan Primordial hangulat minden változás ellenére ugyanúgy telepszik rá a friss lemezre és annak sűrű, mégis tompa hangzására, ahogy azt minden rajongó elvárja és jogosan elvárhatja a jövőben is ezeknek a nagyszerű, szintén hagyománynak megfelelően nehezen nyíló daloknak köszönhetően.

    Kezdetnek itt van mindjárt a Nail Their Tongues, ami egy cseppet sem könnyű 9 perccel azonnal belecsap a dolgok közepébe és magába szippant Nemtheanga hamisítatlan énekével, halálos keringőbe csalogató riffjeivel és lassú, de mégis lendületes tempójával. A dal első fele egy fokozatosan előre mutató, fejlődő, csúcspont felé néző csoda, ami egy brutális blast beat közepette teljesedik ki igazán, ahol az érzelmek az egekbe szöknek, a libabőr pedig garantált mellékhatásként jelenik meg egészen a lezáró, fagyos gitártémáig. A meglepően könnyed és egyszerű, már-már punkos lüktetésű To Hell Or The Hangman kilógni látszik a lemezről, de a dalt ihlető háttértörténések hamar helyre teszik a hangokat. Az ősi ír Lynch család középkori tragédiái állnak a hátterében, ahol az apagyilkosság, a szerelmi gyilkosságok árnyékolták be az egyházhoz erősen kötődő vérvonal mindennapjait. Romantikus köntösbe csomagolt, kétségbeesett keresése ez a hitnek, aminek az ének újfent megfelelő élt és hitelességet ad.
 

    Az epikus doommal kacérkodó Where Lie The Gods, Exile Amongst The Ruins, valamint a változatos tempókkal pusztító Upon Our Spiritual Deathbed a régmúlt birodalmainak bukásán elmélkedik és szomorúan tekint a tapasztalatok levonása után a jövőbe, miszerint minden istenség, minden kultúra bukásra van ítélve születésétől kezdve. A dalok tökéletesen illeszkednek a korábbi Primordial tételek sorába, mint például a To The Nameless Dead lemezen szereplő As Rome Burns, valamint Empire Falls. A baljós múlt és kétséges jövő közt fekszik a jelen, aminek kihasználására, megélésére buzdít a Stolen Years meglepően rövid (legalább is a zenekarhoz mérten), egyszerű balladája. A baljóslatúan kezdődő Sunken Lungs a tengerbe veszett tengerészeknek állít emléket, misztikussá és dicsővé téve a hullámsír fogalmát. Pörgő dobja, megzabolázhatatlan gitárjátéka tiszteletet követel az embert játszi könnyedséggel magába temető óceán nevében. A legnehezebben emészthető szerzemény zárja a lemezt a Last Call formájában, ami elsőre kissé vontatottnak tűnt, de többszöri nekifutásra ugyanúgy beért, mint a többi dal, sőt talán a legszenvedélyesebb, legőszintébb lett mind közül. Módszeresen körülölel, csendesen megfojt.
    Nagyon örültem ennek a kiadványnak, főleg a mellékprojektként működő Dread Sovereign számomra félkész, gyenge második lemeze után, ami egy kis aggodalomra adott okot. A hangpróbán erős 9 pontot kapott az Exile Amongst The Ruins, de biztos vagyok benne, hogy még sokszor fog ólmot tölteni a hallójárataimba és akár még az év végi toplistára is felküzdheti magát, de egyenlőre túl nagy a nyári forróság ahhoz, hogy bele tudjak olvadni ebbe a több, mint órás mesterműbe.