Battleroar
Codex Epicus

    Nagylelkűen felajánlottam a szerkesztőség részére a digitális formában érkezett új Battleroar lemez felülbírálásának lehetőségét, ám a death és black metal jelzők hiánya újfent elriasztotta a többséget ettől a kiadványtól, így maradt a jó öreg „csináld magad” mozgalom részemről. Persze az extrém zenékre éhes társakon ezt nem kérhetem számon, mivel a promó mellé biggyesztett epikus heavy metal meghatározás sosem volt erőssége az oldalnak és ez nem is baj, ugyanakkor éppúgy hozzátartozik az underground világhoz, mint Szabó Kázmér nagymamája padlásán rögzített black metal bemutatkozása. Végül örülök, hogy rászántam magam az anyag meghallgatására újra és újra, főként, mikor leesett, hogy ebben a bandában 2012 óta Gerrit Mutz énekel, akit az egyik legjobb doom metal énekesnek tartok, aki eddig a színtér történetében megjelent (Dawn Of Winter, Angel Of Damnation, Sacred Steel, Tragedy Divine). A görög zenekar Gerrit különleges hangterjedelme és átélése nélkül is már három nagyszerű lemezzel rukkolt elő az ezredfordulót követően, aminek köszönhetően egyértelműen hazájának legerősebb eposzait gyártó brigádjává fejlődött. Most négy év szünet után térnek vissza a Codex Epicus újabb dalcsokrával úgy, hogy egyetlen alapító tag, Kostas Tzortzis gitáros maradt csak talpon, mellé újoncként érkezett Gregory Vlachos (Sorrows Path) dobos, Sotiris Tsolakoglou (AmongRuins, Outloud, The Silent Rage) basszer és Michael Kontogiorgis gitáros. A vérfrissítés eredménye az érezhető bizonyítani akarás, aminek a banda rajongói fognak a leginkább örülni, mert talán még sosem ragyogtak ilyen fényesen a páncélok, sosem voltak ilyen élesek a kardok és még nem zúgtak olyan monumentális robajjal a csaták, mint az új produkcióban, melyre vendégként még a nagy példakép, a Manilla Road énekesét, Mark Sheltont is sikerült mikrofon mögé állítani. A kiadvány középpontjában természetesen a klasszikus görög mitológia foglal helyet, de előbukkannak fantasy és történelmi események is a közel 50 perces játékidő alatt, amin összesen 8 dal osztozik a rövid Awakening The Muse nyitányát is beleszámítva.
 

    A tagcseréket szinte meg sem érezve fejlődik tovább a zenekar világa, továbbra is kapunk hatásos szimfonikus hangokat, népies megoldásokat, kórusokat és vastag billentyűket a remek heavy metal témák alá, melyek többnyire középtempóban, máskor doomos tempóra lassulva lüktetnek előttünk. Külön ki kell emelnem, hogy a műfajtól oly sok embert eltántorító mennyiségű pátoszt és cukormázat a zenekar sosem érezte sajátjának, így most is ízlésesen adagolnak minden egyes dallamot, ami a dalok hossza ellenére sem válik öncélúvá vagy túlzóvá. Letisztult hangzásával, visszafogott, de tántoríthatatlan dalszerzésével a zenekar gond nélkül ajánlható azoknak, akik szerették a legutóbbi Gatekeeper, Solstice, Lunar Shadow, Cromlech, Atlantean Kodex lemezeket, de bátran megpróbálkozhatnak vele azok is, akik kedvelik a Bathory viking metalos korszakát. A lemez meglehetősen egységes színvonalú, minden dal egyéniséggel rendelkezik ahhoz, hogy ne kezdjük el a játékidőt bámulni, de még így is kiemelkedik belőle néhány dal. Ilyen a már említett, vendégénekessel rögzített Sword Of Flame, mely a hősiesség mellett gyönyörűen hordozza magában a tragédiát, a bukás lehetőségét. Fokozatosan felépülő dalszerkezete egy remek gitárszólóval tarkított csúcspont felé halad, ami után elégedetten csettinthetünk. Nem kevésbé remek szerzemény a fura módon bónuszdalként szerepeltetett (CD verzión szerepel), korábban csak egy Split keretén belül megjelent Stronghold című dal sem, ami egy valódi heavy metal örömünnep, akárcsak a The Doom Of Medusa monumentális tétele, vagy a We Shall Conquer. Mindezt sikerült a zenekarnak jó szokása szerint pofás külalakkal borítani, amit ezúttal Vegalis Petikasnak köszönhetünk, akinek érdemes meglesni egyéb munkáit is. 
 

 

    Aki egy igényes, a szükségesnél semmivel sem több pátosszal felvértezett epikus heavy metal csemegére vágyik 2018-ban, annak mindenképp érdemes rátenni a mancsát erre az albumra. Ugyanúgy megtalálhatják a Codex Epicus képében a számításaikat mind a fiatalabb korosztály tagjai, mind pedig az öreg motorosok. A Battleroar újfent újjászületett és biztosan nem ez lesz az utolsó lemezük sem, mert csúcsformában vannak.