Lykathea Aflame
Elvenefris

    Négy mindenre elszánt pszichopata talált egymásra 1995-ben Prága utcáin, vagy a város alatti csatornarendszerben, ezt már sosem tudhatjuk meg, s valamilyen úton-módon rájöttek arra, hogy eszméletlen módon szólal meg a kezükben minden egyes hangszer. Ha ehhez társítjuk a legelvetemültebb death metal lemezek iránti rajongást, akkor már kezd összeállni az Appaling Spawn nevű formáció, amely egy demóval és Freedom, Hope & Fury (The Second Spawn) című remekművével beírta magát a műfaj nagykönyvébe. Kevesen ismerik ezt a lemezt, bár az is lehetséges, hogy a brutális, technikás death metal, valamint a grind jelzők nem vonzották a kiadvány közelébe az emberiség jelentős részét. Nem is csoda, hiszen azok a zenekarok, melyeket egy lapon lehet vele említeni, mint a Nile vagy a Cryptopsy, szintén fiatal csodabogaraknak számítottak és csak a kiváltságosok jutottak közelébe annak a megfejthetetlennek tűnő csodának, ami ezt a szélsőséges brutalitást a többség fölé emelte. Ugyan az utat már elkezdték kitaposni olyan bandák, mint a Death, Cynic, Gorguts, Demilich és még sokan mások, akik az ösztön mellett a technikai jártasságot is csúcsra járatták a death metal terén, de a határokat véleményem szerint ezek a zenekarok tudták leginkább feszegetni, sőt ledönteni a maguk idejében. 

    A lemez hűvös fogadtatásban részesült, nem kapott akkora figyelmet, mint amit érdemelt volna, így az első körben pótolhatatlannak tűnő Gabriel Pavlik dobos dobbantott a zenekarból. Hiánya azonban nem okozott akadályt, találtak a helyére egy még elvetemültebb embert Tomáš Corn (Cult Of Fire, Death Karma, Gargabe Disposal) személyében, akinek közreműködésével egy gyors névváltoztatás után feljátszották a technikás death metal örök érvényű alkotását Elvenefris címmel. A korábbi lemez nálam tíz pontos, ez kétségtelen, viszont a folytatás igazán indokolná a skála kibővítését, mert kendőzetlen brutalitás és szépség ilyen marcangoló kettőse nagyon ritkán képes kibuggyanni az emberi elméből. Káosz ágyba fektetni a zeneiséget az egyik legnehezebb teljesítmény, amit egy zenész kitűzhet maga elé cél gyanánt, az albumon ennek hallhatjuk tökéletes megvalósítását. A nyitó Land Where Sympathy Is Air során már azt hinnénk, hogy a banda mindent bevetett annak érdekében, hogy meggyőzzön minket, pedig az úthengerként letaglózó, vastag témák és az azokkal brilliánsan egybefont, egyedi melódiák pusztán az ajtó felé mutató kézként szolgálnak, hogy beléphessünk a Lykathea Aflame világába, ahol bármi megtörténhet. A keleties dallamok és Tomáš Corn félelmetesen aprólékos, halálos lövésként ható dobjátéka, amit bőven irigyelhet bárki, aki a bőrök mögé ül életében, pusztán szeletkéi, összetevői a komplex zenei katarzisnak. Az anyag hidegvérrel tekergeti ki a testrészeinket, hogy aztán rosszul összeragasztott kiadásban mossa fel velünk a padlót.
 

    Nincs ez másképp a To Become Shelter and Salvation esetében sem, ahol a brutalitás felhőin keresztül szűrődik át egy monumentális, mindent megtisztítani vágyó érzés, közvetítve a zenekar által képviselt keleti filozófia hatásait. A mindennapok mocska, kegyetlenkedése és reménytelensége a belső békével, harmóniával játszható ki egy élhető élet létrehozása érdekében. A zenekar kézzel foghatóvá teszi az agressziót, bőrünk alá csúsztatja a végünket is jelenthető pengéket és közben apró remény cseppeket csepegtet az ég felé meredő homlokunkra, aminek következtében megfeszülünk, a csodára várva kiszolgáltatottá válunk minden egyes hangjegy számára. Ebben a helyzetben ad némi lélegzetvételnyi időt a Bringer of Elvenefris Flame, ami csak a zenekar mércéjével mérve könnyedebb szerzemény. Számomra Andy Maresh basszer játéka teszi a legélvezetesebbé, mert baljóslatúan mély morajlása ellenére tényleg hordoz valami megnyugtatót, pihentetőt. Szükség is van rá a Flowering Entities kényelmetlenséget szülő cammogása előtt, amit rövidebb akusztikus betétei sem tudnak feloldani egy pillanatra sem. A lemez következő állomása a To Give, ahol a kettősség ismét csúcsra van járatva és az egyik nagy kedvencem is lett a kiadványról. Dallamokból születik a brutal death, hallottatok már ilyet?
 

 

 

    Nem is érdemes tovább taglalnom, miről szól ez az egyelőre egyszerinek tűnő lemez, inkább harapjon rá, aki kedveli a szélsőségnek ezt a kis falatkáját. 2002-ben a Lykathea Aflame újra nevet váltott és hasonló okok miatt, mint korábban. Csonka új névhez (simán Lykathé) csonka brigád társult, hivatalosan Petr Tománek énekes és Corn maradtak a zenekar tagjai, a korábbi őstagok leléptek. A duó 2006-ban adott hírt arról, hogy dolgoznak a folytatáson és nem hagyják veszendőbe menni tehetségüket, de azóta sem kaptunk semmi friss információt a készülő albumról. Az Elvenefris is több kiadást megélt már, kijött limitált formában a gyűjtők örömre, de szerintem mindmáig az eredeti verzió adja át a legteljesebben az élményt. A tisztábbra kevert hangok némileg felszabadítanak a sűrű, fullasztó hangok alól a Remastered esetében, de ha azt tudjátok beszerezni, akkor sem bánjátok meg. A 11 perces, instrumentális lezárással karöltve így is több, mint egy órán át kereshetitek az élettelennek tűnő, vegyszerekkel tönkretett, tajtékzó tenger hullámai által felszínre hozott kincseket, amikből bizony minden hallgatás alkalmával találni fogtok…