Dawn Of Winter
Pray For Doom

     Ha valaki kedveli az epikus, tradicionális doom metalt, annak remélhetőleg nem kell bemutatnom az egyik legöregebb német bandát, a Dawn Of Wintert. Még akkor sem, ha a zenekar épp nem termelékenységéről híres, ugyanis a négyes sajátos munkafelfogásban „szórja” lemezeit: minden tizedik évben megjelentetnek egy új kiadványt. Ennek bármiféle misztikum és mögöttes tartalom mellett sokkal egyszerűbb okai vannak: nagylemez csak akkor érkezik, ha a zenekar tagjai egytől egyig elégedettek minden dallal, amit számtalanszor átírtnak, variálnak és próbálnak, mindezt „civil” életvitelük mellett, mivel ebből távolról sem tudnának megélni. Ennek a hozzáállásnak ugyanakkor minden egyes alkalommal vegytiszta, németesen lecsupaszított doom metal lett eddig az eredménye, aminek köszönhetően az olyan lemezekkel, mint az In The Valley Of Tears és a The Peaceful Dead, sokan zárták őket a szívükbe. Hogy ne tették volna, ha például a 2008-as produkciót kapásból olyan dal kezdte, mint a The Music Of Despair, amit egyedül a Reverend Bizarre The Goddess Of Doom dalához lehet hasonlítani. A teljes igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy 94-ben készült egy lemezük Doomcult Performance címmel, amit aztán csak 2003-ban, limitált kiadásban tettek elérhetővé néhány korai demós felvétellel kiegészítve, így ez csak egy, a korai dalokból álló válogatásnak számít. Azóta viszont csak egy kevésbé élvezetes, úgymond maradék dalokat tartalmazó EP látott napvilágot a zenekar háza tájáról, ráadásul kiadó nélkül is maradtak. Ez is újra hozzájárult a lemez csúszásához, mely elméletileg már 2017-ben rögzítve lett, azonban csak idén találták meg maguknak az I Hate Recordsot, mely végül nemcsak ezt, de korábbi anyagaikat is új köntösbe varázsolva magához ragadta a csapatot. A mindössze egyetlen doboscserét (1993-ban) megélt banda tehát a korábbi munkatempót és hozzáállást gyakorolva elkészítette a harmadik albumát Pray For Doom címmel, amit a műfaj rajongóin kívül senkinek sem ajánlok, nekik viszont őszintén, mert az év egyik legjobb doom metal lemeze született meg.
 

    A recept tehát harmadszorra is kőbe van vésve, betonszarkofággal lefedve, föld alá temetve, amire katedrálist emelnek elátkozott lelkek gyülekezőhelye gyanánt, hogy még csak a lábát se tehesse be holmi modern elem, ettől függetlenül a hangzás nagyon is mai. Talán sosem ütöttek ekkorát a Jörg Knittel gitáros egyszerű, legtöbb esetben az éneknek alárendelt, de azt teljesen kiegészítő témái és Joachim basszusjátéka sem dübörgött ilyen mélyről. Dennis Schediwy valamelyest félresöpörte a minimalista dobjátékát és ezúttal, ha virtuóznak nem is nevezhető módon, de nagy mértékben színesítette a végeredményt. A főszereplő azonban ezúttal is Gerrit P. Mutz énekhangja, akit ismerhettek esetleg az Angel Of Damnation vagy a Battleroar kapcsán. Gerrit oszlopos tagja annak a dalnoki titkos listámnak, melyen bűnös rajongásaim legfőbb célpontjai találhatók.  Ezekre az énekesekre képtelen lennék megharagudni, a listát pedig olyan pacsirták alkotják, akik még véletlenül sem nevezhetőek klasszikus értelemben vett etalonnak, viszont olyan egyéniséggel, átéléssel és földön túli plusz adalékkal rendelkeznek, amit ezer közül is könnyen felismerhetünk, valamint jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy zenekaraik bőven elkülönüljenek az átlagtól. Gondolok itt például a svájci Pÿlonban tevékenykedő Matt Brand szinte már ásóért és földért könyörgő, síró hangjára, John Calvinre, aki a Well Of Soulsban produkál nagyon egyedit, vagy a görög Litany énekesére, Nick Varsamisra. Gerrit hangját valaki vagy azonnal elfogadja és megszereti, vagy sohasem. Én könnyedén tapadtam rá ezúttal is már megszokott manírjaira, dallamaira, amik szokás szerint sokadik hallgatásra kezdtek el igazán működni. A dolgunkat az sem könnyíti meg, hogy nem egy slágergyárról van szó, hanem cipőbámulós, egyébként a beszédes Cemetery néven indult  banda doom metaljáról, melynek alap témái a kirekesztettség, elszigeteltség és minden búbánat, ami az emberi lelket toalettpapírnak használva végzi dolgát.
 

 

    A hivatalosan december 7-én megjelenő Pray For Doom összesen 8 új dalt kínál majd a kíváncsi közönségnek, 52 percnyi játékidővel, ami garantálja a már szintén megszokottnak számító 5-7 perc környékén mozgó tételeket. A sort az A Dream Within a Dream nyitja a gyászmenetet meglehetősen slágeres, élvezetes refrénnel és egy olyan váltással, amikor a zene még lassabb lesz az alapvetően lassú tempón belül… A gitárszólókkal eddig eléggé szűkmarkúan dolgozó banda most szinte minden dalba oda-oda szúr egy rövid, de hatásos virgázást, így nem maradhat ki ez a remek nyitó dal sem. A The Thirteenth Of November valamivel rövidebb, de cseppet sem könnyedebb szerzemény olyan súlyos meneteléssel, amihez hasonlót utoljára a Crypt Sermon Byzantium című dalában hallhattunk 2015-ben (illene lassan nekik is folytatást készíteni a remek debütálás után). Kevésbé tartozik ide, de muszáj megosztanom a tapasztalatomat ezzel kapcsolatban: kedvenc dalt, vagy részletet soha ne használjatok csengőhangként, mert tönkreteszi az élményt! Mai napig a zsebemhez nyúlok, amikor ez következik a lemezen…
 

    Kitűnő választás lehet ablaküvegek szilánkosítására megfelelő hangerő mellett, akárcsak a Dawn Of Winter mércével nézve száguldozó Woodstock Child. A remek trió után a The Sweet Taste Of Ruin egyenesen a kedvenc dalomnak fenntartott helyen parkolta le magát igencsak hatásos refrénjének és a hamisítatlan melankóliának köszönhetően, ami a zenekar sajátja. A kiadvány közepén terpeszkedő Pray For Doom volt az első dal, amit közkinccsé tettek és annak idején nem is győzött meg teljesen, viszont a „húzósabb” kezdés után kifejezetten jól esik a ráérős lebegés és az előtérbe kerülő akusztikus gitár egyvelege. Szokatlan megoldásra volt szükség ahhoz, hogy ebből a merengésből bárkit fel lehessen ébreszteni, ezt Gerrit brigádja is érezhette, mert a The Orchestra Bizarre elmebeteg lüktetése azonnal bólogatásra késztetett, néhány pillanat erejéig pedig még a klasszikus heavy metal sebességéig is eljuthatunk vele. Sajnos a lemez végére azonban valamelyest kifogyott a szufla, így valamivel gyengébb zárást sikerült ezúttal produkálni. A Paralysed By Sleep kellemesen menetel, de túl van nyújtva és énekelve, amin már a dal végén felbukkanú csipetnyi szóló sem segít. Hasonló cipőben jár a Father Winter, ami ráadásul a leghosszabb lélegzetvételű dal az egész albumon. Utóbbinak azért van egy érdekesen tördelt, szaggatott témája, de ettől függetlenül nem feltétlenül érdemelte meg ezt a terebéjességet.
    Remélhetőleg most biztos helyre kerültek az I Hate berkein belül és valamelyest aktívabbak lesznek, mint az elmúlt évtizedekben, de ha újabb 8 év kell egy hasonló kiadványhoz, azt sem bánom. Ezt nem lehet töménytelenül fogyasztani, csak lassan csepegtetve, mint a méreggel felturbózott infúziót…   
    Úgy látszik, a német ősemberek idén igazán elemükben vannak, ugyanis a „másik” kőkorszaki doom horda, a Mirror Of Deception is éledezik manapság, egészen annyira, hogy hamarosan az ő visszatérésükről is olvashattok…