Az anyanyelvét használó Peste Noire méltán hírhedt zenekar, mely akkor sem tagadhatná le francia mivoltát, ha kínaiul csendülnének fel a szabályokra, elvárásokra magasról tevő szerzeményeik. Kezdetektől fogva átjárja munkásságukat az a fajta művészkedő sznobizmus, direkt hatásvadászat és meghökkenteni akarás, mely hazájuk alkotóit a filmrendezőktől az árufeltöltőkig jellemez. Ez van akinek bejön, van akinek kevésbé, az érdekességre vágyóknak viszont biztos táptalajt jelent. Mivel többször megfordultak már a hangpróbák háza táján, így könnyedén fel tudtam eleveníteni közös múltunkat, mely során egyszer igazán találóan sikerült megfogalmaznom a velük szemben támasztott érzésemet: érzem, hogy finom falat került a számba, de valami furcsa oknál fogva képtelen vagyok lenyelni. Nincs ez másképp a duóvá zsugorodott Peste Noire esetében sem, melyben továbbra is Ludovic Van Almst a főnök Famine néven, aki mellé most Tuomas Rytkönen (Spellgoth) csatlakozott a billentyűk kezelése végett. Érdekes dolog ez, mivel legtöbb projektjében a károgás volt a fő erőssége (Horna, Black Death Ritual, Prevalent Resistance, Trollheims Grott).
Így 2018-ra azt hiszem kijelenthetjük, hogy Peste Noire név alatt hallottunk már kísérletezős, mégis a 90-es évek mocskáig visszatekintő lemezt, modernebb, „bármi megtörténhet” anyagot, boncolgattuk a politikát és nacionalizmust, a középkor borzalmait és betegségeit, de terítékre kerültek napjaink mentális problémái és devianciái is, szóval eljött a projekt számára az összegzés, a számvetés és az újabb útkeresés ideje, aminek végeredménye egy igazán skizofrén ötlet, miszerint találkozzon egy lemezen a régi világ, valamint a jóval megengedőbb vonal, ahol a black metal bőségesen megfér az underground hip hop alapok mellett.
Szinte látom, ahogy a leírtak alapján nyílik a bicska egyesek zsebében és állítólagos szentségtelen lelkükkel szentségelnek nagyokat, hogy már a fekete fém sem az igazi… De szerintem a zenekar ismerői sosem tartották őket egyértelműen orthodox felfogású formációnak és tudják, mire vállalkoznak akkor, ha a franciák lemezével akarják tölteni az idejüket. A saját magával szembe néző, saját magát arcul köpő anyag egyértelműen újabb fricska a megszokásnak, a konvencionális elképzeléseknek, amit elejétől a végéig átjár az a fajta morbid hangulat, mely minden egyes tételben, stílustól függetlenül vegytisztán megjelenik náluk a kezdetek óta. Gondolok itt például a direkt egyszerű ezközökkel operáló, ősi black alapokon nyugvó Aux Armes! első perceire, melybe aztán tipikus francia dallamok szűrődnek be és idővel megjelennek a fúvós hangszerek is vendégzenészek közreműködésével.
Így 2018-ra azt hiszem kijelenthetjük, hogy Peste Noire név alatt hallottunk már kísérletezős, mégis a 90-es évek mocskáig visszatekintő lemezt, modernebb, „bármi megtörténhet” anyagot, boncolgattuk a politikát és nacionalizmust, a középkor borzalmait és betegségeit, de terítékre kerültek napjaink mentális problémái és devianciái is, szóval eljött a projekt számára az összegzés, a számvetés és az újabb útkeresés ideje, aminek végeredménye egy igazán skizofrén ötlet, miszerint találkozzon egy lemezen a régi világ, valamint a jóval megengedőbb vonal, ahol a black metal bőségesen megfér az underground hip hop alapok mellett.
Szinte látom, ahogy a leírtak alapján nyílik a bicska egyesek zsebében és állítólagos szentségtelen lelkükkel szentségelnek nagyokat, hogy már a fekete fém sem az igazi… De szerintem a zenekar ismerői sosem tartották őket egyértelműen orthodox felfogású formációnak és tudják, mire vállalkoznak akkor, ha a franciák lemezével akarják tölteni az idejüket. A saját magával szembe néző, saját magát arcul köpő anyag egyértelműen újabb fricska a megszokásnak, a konvencionális elképzeléseknek, amit elejétől a végéig átjár az a fajta morbid hangulat, mely minden egyes tételben, stílustól függetlenül vegytisztán megjelenik náluk a kezdetek óta. Gondolok itt például a direkt egyszerű ezközökkel operáló, ősi black alapokon nyugvó Aux Armes! első perceire, melybe aztán tipikus francia dallamok szűrődnek be és idővel megjelennek a fúvós hangszerek is vendégzenészek közreműködésével.
Szeretem a francia nyelvet? Nem igazán. Csípem az érezhetően direkt művészkedést? Egyáltalán nem. Viszont az egyéniséget igen, amit a Peste Noire tagadhatatlanul képvisel ebben az erős nyitányban. Nagyon hangulatos a black metal gyökereire visszatekintő, epikus refrénnel ellátott Songe Viking, valamint az azt felvezető, szintén a francia sanzon dallamaira emlékeztető Interlude is. A Raid Éclair a skizofréna és belső vívódás korszakát idézi fel furcsa megoldásaival, akárcsak a 666 Millions D’esclaves Et De Déchets című tétel.
Az első 5 dal után veszi kezdetét az album második fele, mely a borítón külön alcímet kapott, Degenerate Partként lett feltüntetve. A különálló dalcsokor az önmagából kiforduló csapatot hivatott bemutatni, erre utal a hatodikként felcsendülő Noire Peste tétel címe is. A lassan vonagló dal a szenvedés, vívódás hangjait mutatja be, akárcsak a modernebb alapokat kapott Des Médecins…, amely korábban már hallható volt a bemutatkozó albumon 2007-ben, jóval tradicionálisabb formában. Ezt a formulát követi a Turbofascisme, az Aristocrasse és a lemezt záró Domine is.
Ezeknek a daloknak a megítélése igencsak egyéniség kérdése, mert hasonlóságuk okán nem túl izgalmasak, sőt, eredetinek és megdöbbentőnek sem nevezném őket, ha viszont elfogadjuk, hogy ezzel önmaguk paródiáját, kiforgatását vitték véghez szánt szándékkal, akkor teljesen más színben tűnnek fel. A szándékot tehát értem, viszont a szerzemények ettől függetlenül nem lettek túl erősek.
Földhöz ragadtabb létem miatt természetesen a lemez első fele az, ami igazán elszórakoztatott a kiadványon, de morbiditásban, elvontságban nem marad alatta a folytatás sem, amihez a zenekar továbbra is megköveteli azt, amit korábban mindig, a teljes nyitottságot.
Megszületett tehát a franciák újabb kiadványa, ami ismét alkalmas viták kirobbantására, érvek és ellenérvek kiváltására, ahogy elődei is, ugyanakkor minőségében akadnak vitathatatlan problémák. Koncepció és tudatosság áll az egész mögött, mely továbbra is azt hivatott hirdetni, hogy a zenében bármi lehetséges, megtehető, őket pedig egyáltalán nem érdeklik a szabályok. A művésznek illik, sőt kötelessége megkérdőjelezni mindent, beleértve önmagát is. Hangulatzene az egész, mely még engem is meglepő módon eltalált a napokban, ettől függetlenül értetlenül állok az előtt, hogy szükségem van-e erre egyáltalán… Úgy néz ki az új anyag is megjárja majd a hangpróbát, ahol változatos skálán mozgó értékelésre számítok, nálam egyelőre pozitív irányba billent a mérleg…
Ezeknek a daloknak a megítélése igencsak egyéniség kérdése, mert hasonlóságuk okán nem túl izgalmasak, sőt, eredetinek és megdöbbentőnek sem nevezném őket, ha viszont elfogadjuk, hogy ezzel önmaguk paródiáját, kiforgatását vitték véghez szánt szándékkal, akkor teljesen más színben tűnnek fel. A szándékot tehát értem, viszont a szerzemények ettől függetlenül nem lettek túl erősek.
Földhöz ragadtabb létem miatt természetesen a lemez első fele az, ami igazán elszórakoztatott a kiadványon, de morbiditásban, elvontságban nem marad alatta a folytatás sem, amihez a zenekar továbbra is megköveteli azt, amit korábban mindig, a teljes nyitottságot.
Megszületett tehát a franciák újabb kiadványa, ami ismét alkalmas viták kirobbantására, érvek és ellenérvek kiváltására, ahogy elődei is, ugyanakkor minőségében akadnak vitathatatlan problémák. Koncepció és tudatosság áll az egész mögött, mely továbbra is azt hivatott hirdetni, hogy a zenében bármi lehetséges, megtehető, őket pedig egyáltalán nem érdeklik a szabályok. A művésznek illik, sőt kötelessége megkérdőjelezni mindent, beleértve önmagát is. Hangulatzene az egész, mely még engem is meglepő módon eltalált a napokban, ettől függetlenül értetlenül állok az előtt, hogy szükségem van-e erre egyáltalán… Úgy néz ki az új anyag is megjárja majd a hangpróbát, ahol változatos skálán mozgó értékelésre számítok, nálam egyelőre pozitív irányba billent a mérleg…
Peste Noire - Domine (2018)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.