A black metal úgynevezett második hulláma a 90-es évek elején végigsöpört a kontinensen és igencsak hamar áttételeket képzett a földrészek között is, aminek köszönhetően sokan próbáltak belekapaszkodni. Amilyen gyorsan érkezett azonban, úgy múlt el újdonság ereje és a zenészek már nem tudták pusztán a műfaji címke megjelölésével felhívni magukra a figyelmet, el kellett kezdeni a zenét finomítani és egyre „okosabban” játszani, hogy ne csak a meg nem értett fiatalok nyúlfarknyi rétegének kezén járjanak közre kiadványaik. A korai minimalizmust, vagy inkább szükösebb eszköztárat és szigorú szabályokat az egyéni megoldások sokasága váltotta fel, a black metal jelző elé pedig odabiggyesztettek a lelkes muzsikusok bármit, amit épp megkívántak. Én személy szerint pont azt szeretem a fekete fémben, hogy megfelelő kezekben bármivel házasítható, tökéletes összhangba hozható úgy, hogy azért alapvető formalitását is meg tudja tartani. A kezdetben őrültnek tűnő ötletekből így születhettek igazi remekművek, valamint teljes mértékben vállalhatatlan borzalmak egyaránt. Ebbe a kísérletezős korszakba kapaszkodott bele, vagy legalábbis próbált a műfajt illetően nem túl termékeny Hollandia, ahol igazán értékes lemezek a műfajt illetően csak elvétve születtek az ezredforduló előtt. A lépést az éppen aktuális irányvonalakkal a Meslamtaea nevű projekt kívánta felvenni, aminek gyökere 1998-ig nyúlik vissza és igazából egyetlen ember munkáját dícséri. A projektet Floris Velthuis (Asgrauw, Deifecation, Sagenland) hozta létre, a hosszú évek munkásságát pedig elég későn, 2005-ben tudta album formájába önteni. Talán ezért nem is keltett túlzottan nagy visszhangot, de azért érdemes megjegyezni, hogy az anyag azóta igazi ritka kinccsé minősült, mert nagyon ügyesen tárta szélesebbre a műfaj szárnyait annak alapvető, eredeti formájára éppúgy támaszkodva. Nevezhetjük ma már ezt avant-garde vagy progresszív vonalnak, a lényeg, hogy olyan időben és közegben született, ahol méltatlanul lett elfeledve.
Ennek eléréséhez természetesen Floris is sokat hozzátett, mivel azóta csak néhány split jelent meg a projekt neve mellett, úgyhogy igazán kíváncsi voltam rá, hogy 14 év tetszhalott állapot után mire lesz még képes. Nem túl termékeny zenészünk szerencsére az a fajta fel nem fedezett ékkő, ami még a visszatérésekor is képes visszaadni a fényéből. A frissen megjelent Niets En Niemendal anyagra magához vette segítség gyanánt régi cimboráját az Asgrauwból, Warddal karöltve pedig olyan beteges vokalizálást kalapáltak a kiadványra, amit öröm volt hallgatni. Narratív szöveg, ordítás, üvöltés, károgás, sikítás és néhány nehezen beazonosítható hang biztosítja a nagyobbrészt gyors tempókkal dolgozó, teljes mértékben egészséges, 36 percnyi hosszal rendelkező albumot. A nem túl bíztató jövőt elénk festő anyagon nincs jazz, se fúvósok, se népi hangszerek, vagy bármi hatásvadász eszköz, Floris most is az alap eszköztárat használva adja meg a dalok ívét, játékosságát és egyediségét. A világvége hangulatot a néhány epikusabb, dallamosabb megoldás is inkább támogatja, mint rombolná, ahogy azt teszi Maya Kurkhuli (Blackdeath, Cthulhu) gyönyörű borítója is. Hangulat és erő kéz a kézben jár: monoton aprítások kényelmesen folynak át tördelt, progresszívebb ritmusokba, a gonosz témák pedig éppolyan természetességgel alakulnak át epikus harmóniákká szinte észrevételnül, ami a remek dalszerzésnek köszönhető. Minden dalnak megvan a maga pillanata, így a színvonal is egységesnek tekinthető.
Ahogy az elődje, ez a lemez sem akkor és ott jelent meg, ahol felkapta volna rá a világ a fejét, de most ne kövessük el azt a hibát, hogy kihagyjuk a hollandok zenéjét, mert egy próbát mindenképp megér ez a kiadvány. Manapság már annyian keresnek új utat, hogy egy ilyen, pusztán finomhangoláson átesett fekete fém album igazi felüdülést jelenthet.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.