Cipőbámulással és post metalos hangulattal nyit a texasi Krigsgrav ötödik nagylemezén, amit Leave No Path To Follow címmel érdemes keresnetek. A kissé sterilnek és elcsépeltnek tekinthető első percek után azonban torzul a gitár és vele torzul a lelkünk, ugyanis egy egészen jóleső black metal anyag kerekedik ki a dologból, ami ugyan végig lassú marad, de hoz egy bizonyos szintet. Lassúsága miatt a kiadónál még szimpla doom metal jelzővel is illetik a végeredményt, de ez annyira állja meg a helyét, mint az egyértelműen hatásként jelen lévő Agalloch esetében. Van itt néhány doomos riff és csigalassú menetelés, de ezek csupán színesítik a tisztességesen összerakott, nagyszerű hangulatot. A szintén emlegetett folk jelző pedig kifullad néhány alig észrevehető, árnyként feltűnő dallamban, amit többnyire a rövidebb gitárszólóknak tudhatunk be.
Rutinos bandát tisztelhetünk tehát az Krigsgrav képében, akiknek a neve svéd eredetű és háborús sírokra, emlékművekre utal. A zenekart a multihangszeres David Sikora (Black Mass Ritual, Obsidian Throne, Giant Of The Mountain) alapította még 2004-ben, majd szép lassan zenekarrá formálta, viszont ebből a jelen korongra már csak ő maradt meg tagnak és Justin Coleman, aki a gitárért és énekért felelős. A kezdetekkor nyers black metallal induló csapat később dallamosabb, melodikusabb vizekre evezett a folytatásban, ez az anyag viszont egy új kezdetnek tűnik inkább, mint egyenes ágú fejlődés következményének. Az említett Agalloch mellett olyan nevek is könnyedén felszínre bukkanhatnak az elménkben hallgatás közben, mint a Katatonia (az album bórítója is erre emlékeztet, valamint a lemez utolsó, Brave című dala is tőlük származik), a lágyabb korszakát élő Anathema vagy az egykori Woods Of Ypres.
A rövid bevezető után grandiózus hosszúsággal megáldott szerzemények húzódnak végig az anyagon, maguk alá gyűrve fokozatosan a tisztaságot, fényt, utat engedve a kétségeknek és sötétségnek. A dalok a kezdetüktől szépen rétegződnek, alakulnak, ívelnek csúcspontjuk felé különösebb törések, kísérletezések nélkül. A történéseket némileg maga alá temeti a karcos, nehézkes hangzás, de arra meg az atmoszféra miatt volt igazán szükség. Amit gyengébbnek érzek a kelleténél az 55 perces pokoljárás végeztével, az a vokál, melyből mindkét alkotó kivette a részét, mégsem érzem kellően változatosnak. A károgás nagyrészt Sikora edzett hangszálainak tulajdonítható be, de Justin is besegít, ő időnként mélyebb tónusokat, hörgést is megenged magának, amiből lehetett volna többet is beiktatni az anyagba. A Strength Through Wounding közepe táján páldául nagyot üt a nehéz gitár mellett, ezért is lett a kedvenc dalom a kiadványról. A felszorakoztatott szerzemények ugyanakkor igencsak egységes képet mutatnak minőség terén, így nem panaszkodhatnak a búslakodni vágyók.
Újragondolta magát tehát a projekt, akiknek a zenei alapjaikra eddig sem lehetett panasz, most viszont az általánosnak tekinthető témáktól elindultak saját sötét belső világuk felé, amit előszeretettel osztanak meg a hallgatósággal. Jó érzékkel nyúlt a páros a melankóliával és teherrel átitatott lelkek hangjegyekre való átalakításához, ami miatt biztosan érdeklődni fogok majd a tavaly szeptemberben közzétett dalcsokor folytatása iránt is. Az anyag fizikailag sajnos kis példányszámban jelent meg, de digitális formátumban meghallgathatjátok, beszerezhetitek a zenekar bandcamp oldalának segítségével.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
