Naas Alcameth szerintem egy zseni. Egy tomboló skizofrén vadállat, akinek mindegy, hogy éppen melyik projektjével jelentet meg nagylemezt, arra biztosan akarva-akaratlanul felfigyelek. Így történt ez a Bestia Arcana, Excommunion és Nightbringer esetében is, amelyekkel jó emlékeket őrzök, de leginkább Akhlys nevű munkája maradt meg, amely a belső félelmek mélyére tudott ásni The Dreaming I albumával még 2015-ben. Az év végi listámon is előkelő helyet szerzett anyag óta azonban Naas pihengetett egy kicsit a babérjain, hogy a terror új lépcsőfokaira hágjon 2017 óta dédelgetett újabb gyermekével, amit ezúttal Aoratos néven kell keresnünk. A célközönség azonban ezúttal sem a hagyományos fémeket fogyasztó réteg, mivel a Gods Without Name nem egy mezei sátánista black szösszenet, nem tiszteleg, nem kacsintgat, hanem magatehetetlenné tesz, rátelepszik a mellkasodra és addig meg sem mozdul, amíg egyetlen oxigénatom is botorkál bizonytalanul az immár céltalanná vált tüdődben… Persze Naas sem szeplőtlenül ontja magából ezeket az anyagokat, viszont igencsak szűk réteghez tudom hozzásorolni az alkotását, egyedül a Deathspell Omega néhány megmozdulása ugrott be néhol, mielőtt a franciák eltolták volna a zenéjüket a technikai megoldások irányába, valamint a Blut Aus Nord nyomasztóbb pillanatai.
Az alapvetően elvont témakört, a rémálmokat bejáró Akhlys után ezúttal nem létező istenségekhez folytat imát főhősünk, akik közt természetesen nem a kalotaszegi sakk szakkör védőszentjeit kell keresnünk. Ebben a villágban külön istensége van a rettegésnek, kínnak és gyötrelemnek, de sorolhatnánk hosszasan a szinonimákat is. A már-már átlagosnak mondható háromnegyed óra minden perce, másodperce azt a célt szolgálja, hogy te sokkal hosszabbnak érezd ezt az anyagot és bizony ez sikerül is neki. A Parallax egy indítja el a belső mozit, aminek a vásznán 18 karikás képsorok kezdenek el feltűnni a majd 4 perces intró egésze alatt, de még a Holy Mother Of Terror is ennek a kiteljesedésének tekinthető igazából. Naas hangja nem változott az évek során, továbbra is túlvilági és nagyon gonosz, ami azt sejteti, hogy ő nem szenved, pusztán osztja a szenvedést. A dal gépies zakatolása szinte futószalagon hozza elénk a brutalitást, mintegy hétköznapi árucikket. Ez a kíméletlen gépiesítés ténylegesen a harmadikként felcsendülő Of Harvest, Scythe And Sickle Moon képében érkezik meg hozzánk, amiben felerősödik az okkultizmus hatása is. Nem egy hétköznapi kettős ez a metal világában, mivel itt a végletekig torzított gitár és szinti hangja gyakorlatilag hömpölygő masszává alakulva pulzál, lüktet, miközben egy démon által megszállt masina szisztematikusan, hideg precizitással szedi az áldozatait. Kényelmetlenséget szül első hangjától az utolsóig a leghosszabb dal is, ami maga a címadó. A középtempókkal is kacérkodó monstrumot a Thresher követi, amely szőröstül-bőröstül felfalja az idegrendszert brutális tempójával és súlyával. A dal közepén beugró gitárszólót meghallva szinte már fellélegeztem, de Naas ezt is képes volt az őrületig feszíteni.
Semmivel sem marad el tőle a paranoiás hangulatot árasztó, végzetes csapásokat osztogató The Watcher On The Threshold, így nem is bántam, amikor a Prayer Of Abjection inkább visszatért egy kísértetházba „pihenni”. Gyakorlatilag a Dread Spirit Of The Place című dalt hivatott felvezetni, ahol a drone/doomos lassulásig ugrunk vissza a skálán, egészen a tragikus és felkavaró végkifejletig. Az első hallgatás alkalmával még az sem zavart, hogy a lemezt keretbe záró Parallax II. majdnem ugyan az, mint az első rész, inkább csak örültem, hogy túléltem a találkozást.
Igazán kemény dió lett a Gods Without Name és sokadszorra sem akarja magát könnyen adni. Ehhez bizony el kell zárkóznunk a külvilágtól és én a hangerő feltekerését is tudom ajánlani, ha nem készítünk ki vele másokat, mivel ezek a fantasztikus izgő-mozgó, rezgő gitárok áthatolnak a testünkön és szinte kapcsolatba lépnek vele.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.