Egész komoly kultusza van, ha lehet rá ilyet mondani itthon a Mood zenekarnak, ami az első valamire való hazai doom metal zenekarnak tekinthető, így adja magát, hogy imádjam őket. Persze ez nem így van, számomra mindig egy korrekt csapat volt, lemezről lemezre hullámzó színvonallal. Ez a hullámzás azonban inkább a tételekre volt jellemző: időnként elkapott hatalmas pillanatok, máskor pedig középszerű és unalmas megoldások jellemezték egész tevékenységüket. Ugyanezt érzem a 90-es években alakult zenekar teljes utóéletével kapcsolatban is, legyen szó a Wall Of Sleepről vagy a Stereochristről. A műfaj rajongójaként sem kapkodtam levegőért, amikor legutóbb 2021-ben harmadik lemezét hozta ki a viszonylag stabil formáció, azonban Armand kolléga lelkesedése rám ragadt egy cikknek köszönhetően és nekiestem a To Earth To Ashes To Dust dalcsokrának. Újra, meg újra… A viszonylag rövid lemezre sikerült pár laposabb szerzeményt tenni, ettől függetlenül a Devil Seed bemutatkozása mellett szinte az egyetlen megemlítésre méltó anyag lett itthon. Egészen egyedi, keserédes és kortalan felfogása, többségében azért jól sikerült tételei új szintre emelték a zenekart a szememben és a friss, Neither Land Nor Sea esetében már egy bizonyos elvárás már bőven kialakult bennem. A fő dalszerző páros ismét Hegyi Kolos (gitár) és Holdampf Gábor (vokál, basszus), akik nagyjából egyenlő arányban vették ki a részüket a kiadvány létrehozásában. A gitárhangzást Herczeg László erősíti, a dobok mögött pedig a betonbiztos alapokat nyújtó Bánfalvi Sándor foglalt helyet szintén a megszokott módon.
Az új lemez borítója nem sikerült annyira érdekesre, mint az elődé, de ezen nem lepődök meg, mert vizualitás tekintetében sosem volt erős a projekt, viszont kellemesen nyers, erőteljes, mégis nosztalgikus hangzásvilága most is nagyon adja magát. Ennek köszönhetően azonnal magába szippantott, már az intrónak szánt rövid In The Presence Of Goddal is, ami igazán ritkának mondható. A valódi indulást a Such Thing As Time jelenti, ahol Gábor érett, mély hangja, itt-ott lenyelt szavai hozzák azt a fajta Saint Vitus, The Obsessed, Trouble szerű “leszarom” lazaságot és légkört, amit már a kezdetektől képvisel a zenekar, szerencsére jó dallal kézen fogva. Némi hiányérzet maradt bennem, mert a nóta elviselt volna egy komolyabb ívet, egy csúcspontot, vagy érdekesebb kiállást, a beiktatott rövid szóló igazából bárhol szerepelhetett volna. A valamivel rövidebb, pattogósabb Dressed Up As A Dream okosabb, feszesebb riffelése, bólogatásra ingerlő menetelése komolyabb összhangban van a vokállal is, hiába az egyszerűbb dallamok, a kettő elválaszthatatlan egymástól és akkor igazán erősek, ha ilyen szépen összefonódnak.
Szerencsére itt nem torpan meg a fejlődés és belép a színbe az Oblivion Of Oblivion, valamint a címadó Neither Land Nor Sea. Számomra kétségkívül ez a két legerősebb tétele a kiadványnak, bár szokás szerint a többire sem mondanám, hogy pusztán töltelékdal. Kolos azt nyilatkozta, hogy az Oblivion vezérmotívuma született meg először az albumról, ez indította be a gépezetet… Nem csodálom, egészen kellemes, emelkedett téma zakatol az egész dalban, amit az ének sem foszt meg enyhe epikus beütésétől. Némileg eltávolodunk a szikárabb, amerikai példaképektől és teszünk pár lépést a melodikusabb, érzelemgazdagabb svéd doom metal irányába. A Born Of Waste pillanatok alatt tér vissza a marylandi színtérre emlékeztető fémzene hangulatához, viszont teszi ezt olyan erős témákkal és hatásosabb gitárszólóval, ahogy azt egy nyitó daltól várhattuk volna. Rövidebb játékidővel, de ugyanezen a gondolatmeneten folytatódik a Days Buried Face-Down, ami szintén egy szórakoztató tétel. Sajnos ezek után a Dragging Eye Movements semmi izgalmat nem tartogat, erőltetettnek ható dallamai pedig némileg ki is rántanak a lemez hangulatából. Kármentésre érkezik az I Am, ami tökéletes záró dal, újabb északi fuvallattal megtoldva.
Ugyan a Magma Rise a hullámvölgy effektust nem tudta levetkőzni a szememben, mindezt teljesen más ligában teszi, mint első korongjain. Ez a nemzetközi porond, ahol a műfaj még ma is élő, alkotó legendáit is bőven odatehetjük összehasonlítási alapnak. Hazai viszonylatban 10 pontos alkotás, veteránok örömzenéje a rajongóknak, kilépve a nagyvilágba egy magabiztos 8 és feles alkotás részemről…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
