Néhány évvel nem győztem dicshimnuszokat zengeni az egészen megerősödött lengyel doom színtérről, melynek azonnal az élvonalába robbant be a fanatikusoktól doom fanatikusoknak szóló nagylemezével a Metallus zenekar. Monumentális, majd másfél órás epikus felhanggal megtámogatott, mégis legalja, mocskos tradicionális doommal rontottak a világra, amit tényleg csak az igazi rajongóknak lehet ajánlani nehézsége miatt. A brutális méretű debütálás hiába volt minden tekintetben sok, nem különösebben tudtam belekötni egyetlen szerzeményébe sem, maximum azt javasoltam volna, hogy két külön lemezként adják ki némi emésztési idő megadásával, minek így leterhelni a népet… A kiváló bemutatkozás okán igencsak bizakodtam a folytatásban, amire szerencsére nem kellett különösebben sokat várni, hiszen a közelmúltban megjelent az egy fokkal kevésbé ronda borítóval megáldott We’re All Doomed és teljesen a feje tetejére állított bennem minden gondolatot a zenekarral kapcsolatban. Ez egy olyan lemez ugyanis, ami még nehezebben megítélhető sokféle szempontból. Első körben nézzük a pozitívumokat, mert abból azért több akad.
A lemez valamivel rövidebb, csak 1 óra és 7 perc, bár sokaknak ez sem lesz egyszerű falat, de sokkal fontosabb, hogy ezúttal is irgalmatlan erős zenével találjuk szembe magunkat. A csapat tudja, érzi, hogyan kell szólnia a tradicionális doomnak, füsttel, visszafojtott, mágiába burkolt energiákkal telepakolva. A riffek Iommi mester iskolájában születtek ugyan, de Hell’s Mage (Kuczy Kuczyński) énekes/gitáros mindenképp a legstréberebb tanulók egyikének tekinthető, aki egyetlen hangot sem vesz félvállról, legyen szó ősvilágból eredő heavy metalról, vagy a nyaktilóként lesújtó, nehéz témákról. Kiváló partnere is akad Łukasz Wewiór (Doom Lord) basszer személyében, aki nem szégyell előbújni a sötétből és a bokánknál megragadva magával rántani az ismeretlenbe, ahonnan érkezett. Hol kalandozik, hol vészjóslón és kérlelhetetlenül dörmög a hangszer a kezében, ami szerintem igazi sava-borsa egy valamit is magára adó hagyományos doom metal lemeznek. Érdekesség még a basszerrel kapcsolatban, hogy írással is foglalkozik, természetesen a zenei szaksajtóban. A trió nem kevésbé fontos része Jakob Kowatczyk dobos, aki nem annyira kreatív, de ott üt, ahol kell és teszi ezt a kellő erővel, hogy hozzájáruljon ahhoz a lüktetéshez, ami szép lassan bólogatásra ingerli a hallgatóságot. Papírforma szerint tehát minden a legnagyobb rendben… Ilyenkor szoktam jönni megfelelő énekes témakörrel, ami ugye az előző lemezen adott volt, igazság szerint pedig most is az, de már első hallgatásnál ráncoltam a szemöldökömet, mert itt bizony most túltoltak valamit nagyon a srácok. Tudni kell, hogy a vokálból Hell’s Mage és Doom Lord is kiveszi a részét, bár előbbinek van valamivel nagyobb szerepe (nem véletlen, hiszen akad pár egyéb heavy metal, power metal projektje). Még ezzel sincs gond, hiszen a bemutatkozáson remekeltek. Azonban már a lemez elején megjelentek olyan kórusok, amik nagyon furcsának, előtérbe toltnak, erőltetettnek tűntek. Gondoltam, talán elcseszték a hangsávokat és az okozhatja ezt a kissé próbaterem jelleget, ami kifejezetten komolytalanná tudja tenni a hangulatot a kiváló zenei alapok ellenére. Az igazság azonban az, hogy telepakolták az anyagot vendég énekesekkel, akik majd minden kórushoz hozzátettek valamennyit, vagy csak a háttérben hallatták itt-ott a hangjukat. A fájdalmas az egészben az, hogy néhány önmagában érdekes arcot sikerült teljesen feleslegesen beleerőltetni a végeredménybe. Itt van az egyébként zseniális Michał Strzelecki (Evangelist, Monasterium), akinek egyedi orgánumát, epikus doomhoz tökéletes dallamvilágát egy másodpercig sem hallottam ki a lemezről, pedig nagyon kerestem a fülemmel. A friss lengyel doom éra dalnokaként bevették a buliba Misha Skkullfukkert és Dave Devastatort, akiknek a teljesítménye nagyban hozzájárult ahhoz, hogy hasonló stílusban utazó zenekaraikért ne tegyem tűzbe a kezem (Rosary, CrossRoad), tehát eggyel alacsonyabb ligában játszanak elméletileg. A legkevésbé zavaró vendég Paweł Dek, aki inkább a black/death közegben érzi jól magát és itt is csak néhány morcosabb narrációt tett hozzá a végeredményhez.
A Metallus nagyon szeretett volna egy össznépi lengyel doom ünnepet összehozni, de egyértelműen visszájára sült el a dolog a nagy összefogás miatt. Furcsán megmosolyogtató dalcímekkel is találkozhatunk az albumon, viszont az mellbevágóbb, hogy a dalszövegekbe is igyekeztek némi humort csempészni, ami egyáltalán nem áll jól a zenekarnak (ellopják a démonok a sörödet és lecserélik valami alkoholmentes szarra…). Igen, a régimódi doomnak, amit a Saint Vitus, Pentagram, Witchfinder General, Black Sabbath képviselt, akad egy közönséges, sörszagú, prosztó éle, de míg ezek a mentális problémákból, zátonyra futott életekből, társadalmi kirekesztettségből és elidegenedésből fakadtak, addig itt egyáltalán nem jön át ez a hangulat, mert maga a zenekar minden más csatornán szembe megy vele. A zene, az időnként veszett jó ének olyan szintre emeli a produkciót, amit nem szabadna elmarháskodni. Olyan ez, mintha egy olimpiai futó a célegyenesben megállna pár pillanatra, hogy a nadrágját letolva a kamerának villantson.
Nézzünk azért meg pár dalt, mert ahogy írtam, azért van itt mit hallgatni! A címadó, ami egy intró képében érkezik meg első nekifutásra feltüzelt annak ellenére, hogy egy jól sikerült riffből és ugyanazon sorok ismételgetéséből állt. Sok jelentősége nincs, de akár egy kiváló lemez nyitánya is lehetett volna. Bődületesen jó témával nyit a Mega Doom is, ahol aztán erőteljesen megjelennek az énekkel kapcsolatban kifejtett problémáim. Az energiája bődületes, mégsem lehet komolyan venni. A Hell’s Mage szerencsére már egy igazi időtlen doom cucc, a szórakoztató fajtából. Ördögi kacaj és boszorkányság, 80-as évek eleje…
A Brides Of Dracula az első valódi lassulás, igazi monolit, amit természetesen ismét a nem túl erős dalszöveg, valamint a kínosságig variált ének tud tönkretenni. Jóval egységesebb, erősebb tétel az egyébként Robin Hood legendáját megidéző Guardian Of The Arrow, ahol még a kórus is működőképes volt. A hullámzó tendencia újabb mélypontja a Cross Of Blood, amit az egyértelműen Solitude Aeturnus ihletésű, de működőképes Shadenfeude követ immár 8 perces játékidővel. A From Emptiness refrénjétől még most is ráz a hideg, leginkább negatív értelemben, ráadásul ez az egyetlen szerzemény, amiben a zenét sem éreztem mentőövnek, annyira semmilyen. A Confession Of Hope olyan, mint egy csúcspontok nélküli Candlemass szerzemény, a még combosabb témákat elpazarló Job’s Lament pedig ennek a némileg átvariált folytatása. A lemezt záró, leghosszabb játékidővel rendelkező Jacubus újra elvetemült kórusokkal büntet, de összességében nem rossz dal.
Na, ezt bogozzátok ki! Szeretem a zenét, értem a szándékokat, ami bizonyos megoldások mögött vannak, de egy komplett műalkotássá egyszerűen nem tudom formálni ezt a kiadványt. Koncerten lehet némi extra varázsa ezeknek a szövegeknek, ennek a hozzáállásnak, de így eléggé értelmezhetetlen. A rövidebb játékidő ellenére most tényleg többet markoltak, mint amire szükség lett volna. Ettől függetlenül a lemez minden epikus, tradicionális doom metal rajongónak kötelező darab.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
