Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Mint egy lassított filmes jelenetben a ködből előbukkanó, megtáltosodott lovak, úgy jelenik meg az ismeretlenből a Hope Dies című, 11 perces tétel az ausztrál Misery’s Omen nevű formáció egyetlen lemezének nyitó és egyben címadó tételeként. Nem csak ez a dal, hanem a teljes, majd órás játékidővel rendelkező kiadvány egy rejtély, egy hangjegyekbe zárt eklektikus, megismételhetetlen sejtelem, amivel kapcsolatban az egylemezes sorozat leggyakrabban felmerülő kérdése is előjön: miért nem készült belőle folytatás? Ha valaki belehallgat rajtunk kívül ezekbe az elveszett produkciókba, azoknak szerintem az is eszébe juthat, hogy a többség nemcsak a körülmények miatt maradt örökre a felszín alatt, hanem azért, mert olyan magasra került a léc, vagy olyan egyedi hangszínt ütöttek meg, amit maga a banda sem tudott volna megugrani és érdemben tovább szőni. Az ausztrálok esetében ezt hatványozottan érzem, mivel a Hope Dies lemezen a zenekar teljes mértékben saját igényeire szabta a zenét, nem törődve sem hallgatósággal, sem elvárásokkal. A legegyszerűbb meghatáros a 2008-ban megjelent dalcsokorra a progresszív black/doom metal, de még ez a tagolás sem feltétlenül képes a fejünkben kézzel fogható körvonalat alkotni a lemez sokszínűségéről és hangulatáról. Ez utóbbi természetesen a címnek megfelelően, fekete muzsikához mérten sötét és depresszív, azonban a zenekar mindezt úgy rakta össze, hogy a dallamokat sem űzték a sarokba kucorogni. Az első perctől az utolsóig ráakaszthatjuk az albumra a “furcsa” jelzőt, mivel valahogy semmi sem a megszokott mederben zajlik, mégis minden működőképes és egy teljes egésszé áll össze.
A lemezt elkészító trió persze nem volt híján inspirációnak és tapasztalatnak, mivel már a 80-as évek végétől mozogtak az extrém metal undergroundjában, de jellemzően jóval “pörgősebb”, szórakoztatóbb irányból közelítették meg a kemény zenéket. Maga a projekt a Cauldron Black Ram nevű, kalózos tematikára épülő black/thrash formáció mellékhajtásaként született, az alapítók emellett megfordultak az avant-garde vonaltól az epikus heavy metalig minden mezőnyben. Pont ezért alaposan el kellett gondolkodnom, hogy kinek is a bemutatását rakjam előrébb, mert itt mindhárom zenész jelenléte ugyanolyan fontos.
Kezdjük stílszerűen az énekessel, aki polgári nevén Anthony Till, a Misery’s Omenben Arganoth Doom. Ő felelős a kétségbeesett károgásokért, hörgésekért, sikolyokért és egyéb, nem mindig emberinek tűnő hangokért, valamint a gitárjátékért. Meghatározó a párhuzamosan futó Johnny Touch nevű heavy metal csapata, mivel akusztikus játéka, finom pendítései, amivel megtöri a totális nihilt, érezhetően merítenek a klasszikus fémzenéből. Nem sok kiadványon énekelt eddig, amit itt művelt, az viszont példaértékű.
A zenekar egyik legmarkánsabb megkülönböztető jegyét Damon Good, vagyis D.E.M.O.N. szolgáltatja, aki azon túl, hogy besegít a vokálba, a basszusért felel. Igen, ez egy olyan projekt, ami erőteljesen épít a basszusgitárosra, ennek megfelelően minden rezdülését tökéletesen hallhatjuk az egyébként remek hangzásnak köszönhetően. Hallgatás közben úgy érezhetjük, mintha ez egy jutalom, egy ajándék lenne a hangszer kezelőjének, mert annyira sokat kalandozik. Ahol szükséges, mélységet teremt, máskor pedig elegánsan pattogva kelti fel a kíváncsiságunkat. Nem mellesleg Damon máig a legaktívabb zenész közülük, akit olyan csapatokban hallhatunk már évtizedek óta, mint a StarGazer, Void Ceremony, vagy legrégebb óta futó bandája, a Mournful Congregation. Ebből a körből került ki az anyagon doboló Denny Blake is, aki a StarGazerben régóta énekesként működik közre, míg más projektekben hol basszerként, hol gitárosként…
Szorgalmas figurák tehát, akik talán ebben az időszakban voltak kreatív korszakuk csúcsán és régi barátokként olyan örömzenélést hoztak össze, ami a legsötétebb álmaikat festi meg a hallgatóságnak. Disszonáns robbanások, lassan őrlő, már-már tiszta énekkel kacérkodó búslakodások és szomorú, de egyben gyönyörű gitárdallamok váltogatják egymást teljes harmóniában, kiszámíthatatlanul, hol a progresszív tördelések, hol a lágy dark jazz felé kacsintva.
A rengeteg finom mozzanat mellett is nehezen emészthető album, aminek meg kell adni a megfelelő alaphangulatot, ráadásul annak ellenére, hogy egy percet sem szívesen vennék ki belőle, nagyon hosszúnak is tűnik. Borongós napra, extrém csemegének kiváló lehet, főleg, ha valaki szeret figyelni a zenére.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
