Hiába játszanak tradicionális heavy/doom metalt a Misty Grey nevű formáció tagjai, hiába a 2011-es megalakulásuk és az eddig kiadott két nagylemez, barátságunk olyan szinten felületes, hogy teljesen őszintén lepődtem meg már csak a származásukat illetően is. Meg voltam győződve néhány promós kép és logó megtekintése mellett, hogy a banda az okkultizmussal fűszerezett doom metalban utazik, de nem is tévedhettem volna nagyobbat. A négy fős horda ugyanis Spanyolország szívében, Madridban tevékenykedik, hiányos ismereteim pedig azonnal értelmet nyertek, ahogy belefüleltem nemrég megjelent friss anyagukba, a Visions After Voidba. Rögtön beugrott, hogy annak idején egy elég idegesítő énekhang társult ehhez a zenekarhoz és zenéhez a fejemben egy hölgy kivitelezésében, akit később szintén egy dalnoknő váltott, valamivel befogadhatóbb, de izgalmaktól ugyanolyan mentes módon. A zenekar ténylegesen a hagyományos, leginkább 80-as évekből eredő doom muzsikát preferálja, olyan bandákat felsorakoztatva inspirációként, mint a jó öreg Pentagram, Saint Vitus, The Obsessed és Trouble, így ideje volt már félretenniük a görcsös egyenjogúságra törekvést és előkaparni egy tökösebb énekest. Ez szó szerint sikerült nekik Angel Flores csatasorba állításával, akivel a járvány miatti csúszás következtében most jelenhetett meg első közös kiadványuk.
A minőségi csere azonnal megmutatja magát, de csak a korábbi lemezekhez mérten, mivel Angel se gyakran vált jegyet az egyéniség expresszre, csupán megadja azt az alaphangulatot, amire a műfajnak szüksége van. Tiszta, kissé gótikus ízzel megfűszerezett éneke időnként epikusabb huhogásokba csap át, fogós dallamokat pedig nem igazán adtak a szájába, bár ez inkább dalírási hiányosság, mintsem az ő képességeinek bizonyítéka. Az is elmondható, hogy a nyers proto-doom és retró hangulat is visszaszorult a jelenlétével, a Misty Grey pedig tett egy komolyabb lépést a Pentagram és Candlemass zenekarokat elválasztó skálán az utóbbi irányába. A fő mozgatórugója a formációnak továbbra is a zene, azon belül pedig az innen-onnan ismerős, de jól sikerült, bólogatásra ingerlő gitárriffek. Hol menetelős, hol valóban lassú, cammogós formában bukkannak elő rövid szólókkal tarkítva, de mankóként vezetnek végig minket a hosszúnak nem nevezhető 40 perces játékidőn.
Az albumot az igencsak rövid House By The River nyitja meg egy olyan témával, ami rögtön beindítja a „honnan olyan ismerős” gondolatmenetet, aminek végére egy Count Raven dal ugrott be egészen 1990-ből. Nem rossz párosítás és referencia, de ez a tétel csúcspontok és események nélkül marad. A hosszabb I Confess már sokkal szórakoztatóbbra sikerült ős heavy metalos lüktetésével és tempóváltásaival. A kórusban előadott NWOBHM hangulatú refrén ugyan igazán lerágott csont, de ezen a dalon keresztül már bőséggel átjön az a manapság nagyon ritka attitűd, amit a hagyományos, bármiféle cicoma nélküli doom metal képes nyújtani. Nincs kísérletezés, útkeresés, hiszen azt a Black Sabbath és a Candlemass már kitaposta, a Misty Grey pedig lelkes fegyverhordozóként ugrál egyik lábnyomukból a másikba. A lemez legnagyobb dala vitán felül a Hangmen Also Die, ahol kiteljesedik ez az esszencia és Angelt is megszállja valami furcsa ihletettség: egészen nagyot énekel. Igaz ez szerencsére a Blue Gardenia című dalra is, melyben nemcsak az alaptéma sikerült hard rockosra a megjelenő billentyűk mellett, de maga a vokál is keményebb egy kicsivel, ami kifejezetten jól áll a bandának. Az epikusabb vonalat viszi tovább a röviden csak M címmel ellátott folytatás halványabb témákkal, a Lullaby For A Dead Corpse pedig egyértelműen lopott Candlemass riffekre akarja azt a beteges feelinget felhúzni, amit a jobb napjaiban szokott Bobby Liebling csuklóból átadni. Nem rossz dal, de érezhetően a másodosztály szülöttje, akárcsak a záró monstrum, a Ministry Of Fear.
Igényesebb és hangulatosabb lemezborító, a ronda lila szín nélküli logó, új énekes… Mindent bevetnek a spanyolok, de nagy eséllyel ez a maximum, amit ki tudnak hozni magukból. Aki szereti a műfajt és már a korrekt anyagnak is örülni tud, az el fog szórakozni a Visions After Void hallgatása közben, de könnyen meglehet, hogy többször nem veszi elő a lemezt. Tegyetek vele próbát, mert kellemes a maga stílusában, szomjas embernek pedig a lapulevélben összegyűlt esővíz is megteszi. Nálam minden esetre hasonló szükség esetén még mindig a tavalyi Woe lemez a favorit Pentagram hiánypótlásnak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
