Mood
The Fourth Ride of Doomanoids

(Hammer Records • 2001)

oldboy

2021. november 30.

4

Pontszám

9

Magyar doom = Mood.

Ennyire egyszerű a képlet.

Legalábbis belőlük indult ki minden. És a mai napig a csapat utódzenekarai (Stereochrist, Wall of Sleep, Magma Rise) képezik a műfaj magját. Szóval igazi kultikus státusznak örvend az eredetileg soproni brigád mind hazánkban, mind külföldön. Bő 5-6 éves aktív pályafutásuk alatt 4 nagylemezt adtak ki, de azok közül (hangzásbéli hiányosságok ide, vagy oda) mindegyik bitang erős. Hozzám legközelebb az 1996-os debüt, a Volume 1 és a hattyúdaluknak számító utolsó, a The Fourth Ride of Doomanoids áll. Végül is mindkettőről megemlékezhetnék itt, hisz előbbi 25, utóbbi 20 esztendeje látott napvilágot. Végül a záróakkord mellett döntöttem, mert ha csak egy hímhangya nemiszervvel is, de ez az ominózus 2001-es korong a kedvencem.

Talán a némileg rockosabb, lazább hangvétel miatt? Vagy a korábban nem tapasztalt fogósság okán? Nem tudnám pontosan megmondani. Mindenesetre ha valaki még nem ismerné Holdampf Gabiék eredeti zenekarát, akkor nyugodt szívvel kezdheti ezzel az albummal az ismerkedést! Mert ritkán hallani ilyen minőségű, ekkora hangulattal rendelkező, a Black Sabbath nyomvonalán haladó albumot. Nyilván Ozzyék világszerte több száz, több ezer zenekart inspiráltak, de a Mood szerintem egy szemernyit sem marad el a legtöbb külföldi Sabbath tanítványtól.

Az 50 perces, 9 dalos korong a címadó tétellel indít, ami a műfajt tekintve szinte már szélvész tempóval hódít, Gabi pedig már a verzéket is nagyon odateszi és a refrén is nagyon rendben van. Holdampf Úr nem egy hangszálakrobata, de olyan átéléssel, annyira szívből énekel, hogy ezzel számomra teljesen képes kompenzálni a „pacsirtáskodást”. Már ebben a kezdő nótában csak úgy ontja magából a Hegyi-Füleki csodapáros a jobbnál jobb riffeket és gitárszólókat. Amit ők a hathúrosokon műveltek (művelnek) az egyértelműen nemzetközi színvonal! De az e lemezen a bőgőt kezelő Megyesi Balázs játéka is parádés! Persze Koltay Tamásra sem lehet egy rossz szavunk sem, bár akik nem szeretik a kolomp hangját, azok lehet, hogy más véleményen vannak.

A szerzemények nagy része masszív középtempón radíroz, mégsem vádolható monotonsággal a zenekar. A tipikus Sabbathos, Trouble-ös riffelések mellett némelyik dalban akadnak kevésbé szokványos megoldások. A lemez „csúcsragadozója” a 8 perces Leaving the Crowd gitárnyivákoltatása pl. a Metallica Load-ját idézi. És több nótában is már-már blues gitározás hallható. Az Ice Monkey képében ezúttal egy Saint Vitus feldolgozás került erre a lemezre. Ezen a területen sem vallott sose szégyent a Mood, gondoljunk csak a Wombocosmic-os Trouble átirat, ‘scuse Me-re.

A tempósabb Round Dance Deal kezdő gitártémái után szinte csodálkozik az ember, hogy nem Ozzy, hanem Gabi hangja szólal meg. Balázs torzított basszusos kiállásai is frankók, sőt a dal vége felé még egy patent szólót is megereszt! Az ő pengetéseivel és cinezéssel nyit a Stepping Stone, ami a lemez egyik újabb ékköve. Külön piros pont Holdampf Mesternek a kétszólamú refrén miatt! Ezzel a megoldásával is bizonyítja Gabi, hogy bár nem bravúrénekes, de legalább kreatív. Természetesen ki lehetne elemezni a többi számot is, de ezúttal eltekintek ettől. Sőt attól is, hogy belemenjek a Burning Slow demó dalainak ismertetésébe. Mert bár a lemez CD kiadása dupla korong formájában valósult meg, bónusz discként az 1996-os demóval, de nekem a négy Mood lemezből három műsoros (értsd: eredeti) kazin van meg, az meg szimpla kazettaként jött ki. És végül is szervesen nem is kapcsolódik a 2001-es anyaghoz.

Lényeg a lényeg, aki véletlenül eddig még nem ismerte volna a hazai doom atyjainak munkásságát, az mindenképp tegyen egy próbát valamelyik Mood lemezzel! Sőt, ha jót akar magának, hallgassa meg/szerezze be a komplett diszkográfiát. Én csípem az utódzenekarok munkásságát is, a Wall of Sleep – Sun Faced Apostles lemeze például nagyon sokat jelent számomra, de mégis csak a Mood volt az igazi…