Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Kevés időm akadt az utóbbi hetekben, hónapokban az „Egylemezesek” sorozat ápolására, ami valljuk be, szégyen, hiszen annyi elfeledett gyöngyszem lapul még a feledés homályában. De a hőségre való tekintettel (mert az ember ilyenkor is csak a fagyos északi tájakra vágyik, legalábbis lélekben), természetesen egy jó kis hűsítő, skandináv fekete fémre esett a választásom, ami ha csak a hallgatás idejére is, de elhozza számunkra a „felüdülést”, még ha ez a felüdülés a lelki fagyhalál képében érkezik is. Ez a zenekar a Mord, ami egyetlen lemez erejéig megalkotta magának a sötétség birodalmát, benne a félelemtől megdermedt, sikoltozó alakok sokaságával. Ha a 90-es évek black metalja egy tüskékkel teletűzdelt buzogány, amivel szétverik a fejed, akkor a Mord zenéje a velőt rázó reccsenés máig ismétlődő visszhangja. Nem kérdéses tehát, hogy a csupasz, nyers hangzásra támaszkodó agresszió a blastbeat gépezettel karöltve egyenesen a pokolba visz, ahol a lemondás, a reménytelenség, a kétségbeesés alapérzelemnek minősül, a napfény csupán egy távoli emlék. A végére bárki képes lehet elővenni a nagykabátot…
Az ilyen fokú depresszív förtelemhez természetesen megfelelő legénységre van szükség, akik a Demeter véráztatta deszkáin is megállnák a sarat, úgyhogy kezdjük az ismerkedést a számtalan kult státusznak örvendő, egyéb projektekből is ismerősnek mondható zenészekkel. Első körben itt van nekünk Striid, aki a kísérteties, ultra kegyetlen károgásért felel. Elcsukló hangja, halálhörgéshez hasonlító sikolyai sokszor igencsak a középpontba vannak állítva, így még véletlenül sem menekülhetünk szorító és folytogató mivoltától. Nincs technika, hatásvadászat, csak egy nagy, lüktető nyílt seb, ami hangszálakkal rendelkezik. A saját nevével ellátott lemezei mellett találkozhatunk vele a Lugubre, Sadotank kiadványokon, de megfordult a Diabolique, Dust Devil, Satanic Funeral, Winterlord, Salacious Gods zenekarok háza táján is. Persze különféle szerepekben, hiszen elektromos gitáron és basszusgitáron is jól játszik. Ez utóbbit a jelen formációban Malefic kezelte a billentyűkkel egyetemben. Ő voltaképp Scott Conner, akit a Xasthur révén ismerhetett meg a fekete fém világ, de élőben segítette már a Sunn O))) fergeteges mulatságot ígérő bulijait is. Végezetül van nekünk egy tremolo mesterünk, a gitár mellett a dobokért is hibáztatható Anti-Human (Decay Generator, Marks Of THe Masochist, MIsanthropy, Morgue Fornicator, Buchenwald Oven, Gravestench stb.).
Most, hogy ennyi időt töltöttünk a tagok így is szűkszavú bemutatásával, gyorsan nyomtassuk ki az információkat, majd egy határozott mozdulattal töröljük ki vele a seggünket, mivel ennek a végeredény tekintetében nincs sok mondanivalója. Az Imperium Magnum Infernalis ugyanis egy lo-fi hangzással torz masszává változtatott, öt tételből álló, 45 perces utazás a nihilista leszaromság szívébe, ahol olyan sebességgel vetjük le az emberségünet, mint a ruháit az az elítélt, aki becsülettel leülte a rá szabott harminc évet, de az első útja a szabad világban mégiscsak a kupiba vezetett. A sokszor előtérbe kerülő vokál és a rideg fémhangok különös disszonanciát teremtenek, amit nem nevezhetünk erőszakosnak vagy lágynak, sokkal inkább elidegenítőnek és kirekesztőnek. Szintén alap egy ilyen dalcsokornál a monotónia, ami gyorsan elriasztja a „pusztán” zenére vágyó hallgatóságot, hiszen a gépiesen ismétlődő, mégis élőnek ható hangok folyamatosan szúrkálnak, gyötörnek minket. Nem egyszerű feladat az áramlatban kiszögelléseket találni, hogy a felszínen tarthassuk magunkat legalább az anyag végéig, de azért erre is van egy kevés lehetőség. Itt azért vissza kell térni a zenészekhez, mivel az anyagon ezt a funkciót Malefic basszusgitárja látja el néhány mélyebb pendítéssel. A billentyűhangokról sem érdemes megfeledkeznünk, amik olyanok ezen a lemezen, mint egy szellem, amit sohasem látunk, hallunk, érzékelünk bármilyen kézzel fogható módon, mégis teljes bizonyossággal állítjuk róla, hogy létezik és kísért minket.
Az istenkáromlás, gyalázkodás, embergyűlölet témaköröket masszívan hozó dalok minden gyengesége, mint az ismétlődő dobok, statikus ritmusok, elidegenítő hangok, voltaképp erősséggé válnak, ha egy olyan lemezt akarunk készíteni, ami hideg kézzel ragadja nyakon a hallgatóját, hogy kiszorítsa belőle az életet. A Mord anti-zenéje ennek a feltételnek tökéletesen eleget tesz, magasról téve bármiféle trendre és elvárásra. Az egyébként nemzetközi összefogásból született trió hivatalosan nem alapult meg (a 2003-as dátum is csak hozzávetőleges az első demójuk miatt) és sosem szűnt meg, bár nem sok esély van arra, hogy valaha is új erőre kap. Kilépett a ködből, gyilkolt, majd visszatért az ismeretlenbe…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
