Szerkesztő társaim előtt sem rejtettem véka alá a véleményemet: az idei év egyik legerősebb promóciós csomagja érkezett meg az utóbbi hetekben. Ez azért ilyen nagy szám, mert 2022-tőt lassan ébredő, vánszorgó évként fogom nyilvántartani zene szempontjából, ami ugyan hozott pár komolyabb, izgalmasabb kiadványt, de összességében nem hozott olyan lemezt, amiről azt mondhatnám, hogy évek múlva is elő-elő fogom venni. Közeledve azonban az év vége felé valami megmozdult, sorban jönnek az alapműnek nem mondható, de tisztességes kiadványok minden stílus irányából. Ide sorolhatjuk az amerikai death/doom metalos kvintett, a Mother Of Graves legénységének bemutatkozó albumát is. A 2019-ben indult zenekar a ranglétrát szépen kijárva (single EP), csendes magányában építette fel azt a világot, amiben úgy néz ki kifejezetten otthonosan érzik magukat. Ez a 90-es évek melodikus, szépségre és érzelmekre építkező death/doom birodalma, amiből manapság igazán kevés született. Őszintén szólva az utóbbi évek tendenciája kifejezetten a kedvemben járt, rengeteg nyers, kriptaszagú cammogós death korong jelent meg, amiket nagyon szeretek (Worm, Mortiferum, Hooded Menace, Ataraxy, Ophis, Anatomia, Civerous, de ide jöhet a hazai Rothadás is), ugyanakkor háttérbe szorultak a tipikusan minőségi búslakodók, amik kapaszkodónak használják az érzelmi húrokat nemcsak szövegvilágban, de zenei szempontból is. Kellemes anyag jött ki a Marianas Rest és az Evadne részéről, de amire igazán vártam, az a Where The Shadows Adorn.
Ez a lemez bemutatkozásként ugyanis egyszerűen zseniális. A banda nevét odabiggyesztette a képzeletbeli ranglistám csúcsán elhelyezkedő Saturnus, Desire, Rapture, Swallow The Sun, Katatonia anyagok környékére, amit biztosan elő fogok még venni számtalan alkalommal, hogy újra és újra elmerüljek benne. Külön érdekesség, hogy amerikai brigádról van szó, mert ilyen death/doom produkciókat rendszerint északról szoktunk kapni, arról meg már ne is beszéljünk, hogy a zenekar tagjai finoman szólva sem a legmegbízhatóbb csoportok környékéről verődtek össze. Többen zenélnek együtt a régóta süllyesztő felé tartó Summon The Destroyer nevű death metal formációban (egy elég átlagos EP és egy demó jött össze közel 17 év alatt…), de akad itt brutal death, black, stoner és szimpla heavy metal próbálkozás bőséggel. Nem véletlen a próbálkozás kifejezés, mivel a legtöbb kapcsolódó projekt demók és EP-k szintjén mozog évtizedek óta. Ebből a társaságból talán Brandon Howe énekes lóg ki sikerek tekintetében, hiszen jól megy neki a szekér az Obscene által, de egyéb jelentősebb hordákban is megfordult már, jellemzően dobosként…
Nézzük magát a korongot, mert végezetül ez érdekel mindenkit a leginkább. Gondolom az elsőre lejön, hogy nagyon szép a borító, bár ez alapján lehetne egy szimpla old school death metal korong is. Szerencsére a hangzás is rendben van (a jó öreg Dan Swanö tekergette a gombokat), hiszen ez igencsak fontos ebben a közegben. Ahol főszereplő lehet pillanatok alatt a zongora, egy súlyos riff, egy szívszaggató gitárszóló vagy akusztikus rész, ott feltétlenül arányos megszólalásra van szükség. Meg is kapjuk az összes finomságot már az első tételben: a gondosan felépített címadó valódi sláger a maga zsánerében. Az érzelmes billentyűk, a hullámokban érkező dallamok mellett azonnal kitűnik, hogy a lemez erőssége a súly, ami a kemény doom témákkal remek kontrasztot biztosít. Nem kell a szomszédba menni tehát a falbontásért, pofonért sem. Ez a tulajdonsága mindenképp segíti a korongot abban, hogy ne végezze egyszerű kópiaként, hiszen nyilvánvaló gyökerei ellenére nagyon is frissnek hat. Brandon hörgései, morgásai teljesen rendben vannak: értem úgy, hogy nem hoznak innovációt, de ízesek, őszinték és tökéletesen passzolnak a zenéhez. A témavilág felvonultat mindent, amiért elindítunk egy ilyen lemezt, így különösebb eredetiségről nem beszélhetünk, de néhány interjúból kideríthető, hogy ezek általánosságuk ellenére személyes tapasztalatból és élményekből származnak. Ilyen a közelmúltban elvesztett barát utáni fájdalom, a világjárvány okozta üresség és magány. Esőbámulás, ujjtördelés a sarokban és valami furcsa, szívszorító ünnepélyesség, ami nem csökkenti, hanem világméretűvé, örök érvényűvé változtatja a szorongást és fájdalmat. A dalszerzés egyértelműsége, zökkenőmentessége már a dal végére nyilvánvalóvá tette, hogy itt nem lesz semmi mellébeszélés: kétkedés nélkül ugrottam rá a Rain című dalra, ahol a fokozatos építkezés tépte le az arcomat. Gótikus ízű meneteléssel, már-már középtempóval indulunk, hogy aztán óriási energiák törjenek a felszínre. Ezt kapjuk igazából a kiadvány teljesen korrekt 43 percén keresztül, de még így is sikerült egy olyan befejezést összehozni, ami szinte megkoronázza az egész lemezt.
Ha szereted a valós, kézzel tapintható melankóliát, a szívet szorongató atmoszférát és hiányzik a 90-es évek bandáinak íze, akkor a Mother Of Gravessel nyert helyzetben érezheted magad. Kiváló társ lehet belevetni magunkat az őszbe, legyen szó avartaposó túráról, vagy az eső kopogásának stílusos kiegészítéséről. Nálam biztosan ott lesz az év kedvencei között.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.