Gyakran illetik azzal a váddal a death/doom és funeral doom bandákat, projekteket, hogy unalmasak és egysíkúak. Ilyenkor a műfajok rajongójaként kivont karddal rontok neki az adott illetőnek és sorolom fel azokat az alapvető lemezeket, melyeket érdemes megismerni és rácáfolnak ezekre az állításokra. Aztán elgondolkodom, mert viszonylag kurva gyorsan végére érek a listámnak. Rengeteg hasonszűrő anyag áramlik be a promós csatornáinkba, ha minden egyes búslakodóval foglalkoznék, gyakorlatilag átnevezhetnénk az oldalt „Doomforgácsra”, mert napi szintű megjelenésre nem, de hetente 2-3 cikkre biztosan futná belőlük. A probléma ott kezdődik, hogy ugyan a többségbe belehallgatok, csak nagyon kevés éri el azt az ingerküszöböt, hogy a kevés időm mellett írjak róla. Ennek oka egyértelműen a sablonosság és az unalom. Sajnos elmondható a túltelítettség és az, hogy 10 zenekarból jó, ha egy tud átlag feletti minőséget produkálni, kiemelkedőt pedig ennél is ritkábban találok. Az a durva, hogy jellemzően a közepes, vagy gyengébb anyagok elkövetői gyakran tapasztalt zenészek, akik már tettek le kiváló albumokat az asztalra. Kitűnő példa erre a meglehetősen hányattatott sorsú, többször darabjaira hullott, majd a semmiből újjászülető chilei Mourners Lament zenekar, akiknek 2016-os, több, mint 10 év után kiadott bemutatkozásáról már megemlékeztem itt a Forgács hasábjain. Az eltelt időben a csapat ismét elemeire hullott és új tagokat toborozott. A dobok mögé Rodrigo Figueroa ült olyan egészen jó bandákból, mint a Mortajas, The Ancient Doom és a Marchafunebre. A többi hangszeres nagyjából maradt, sokkal fontosabb viszont, hogy a hordát újfent életre hívó Cristian Ibáñez énekes felszívódott, a helyére Alfredo Pérez került, aki szintén régi motoros és az epikus doomban utazó The Ancient Doom mellett az extrémebb oldalát is meg kívánja mutatni.
Igazából ez miatt a változás miatt lettem kíváncsi a hivatalosan augusztus 2-án megjelenő A Grey Farewellre, ami meggyőző borítóval és lélekpróbáló, órás határérték feletti idővel próbál meg valamit hozzátenni a lassan hömpölygő halálfémhez. A maratoni időn összesen 6 , átlagosan 10 perces dal osztozkodik, ami már előre vetíti a dalszerzés minőségének fontoságát. Ne kerülgessük inkább a forró kását, az A Grey Farewell címének megfelelően szürke, nyomasztó és egy, a műfajtól távol álló hallgató számára élvezhetetlen. Death/doom esszencia ez, saját vonalán belül is a zordabb, fullasztóbb fajtából. A hasonló felépítésű szerzemények, megoldások és a folyamatosan fejünk felett lebegő billentyűk miatt első hallgatásra besoroltam a kiadványt az unalmas kategóriába. Később kapott esélyt nyugalmasabb körülmények között is, ekkor sem volt egyszerű feladat egyben fogyasztani. A zenészek azért nem hazudtolják meg magukat, hiszen produkciós szempontból hibátlan dalcsokrot szállítanak le, sőt, apró nüanszok, finom megoldások is kerültek az őrlő, néhol funeral doommal kacérkodó riffek közé, a végeredmény azonban részemről csalódás. Több kapaszkodó, esetleg megvillantott tiszta ének (főleg, hogy Alfredo képes rá) hatalmasat dobott volna az összképen akár úgy is, hogy az egyértelműen célként mocsárba fullasztó hangulat sem szenved csorbát.
A lemez egyébként kifejezetten erős megszólítással nyitott felém: a Towards Abandonment fájdalomtéglákból építkező billentyűi egy olyan csapatot juttattak eszembe, amit személy szerint a műfaj egyik csúcsának tartok. Ez nem más, mint a portugál Desire. Nem ér fel a tétel az ő szintjükre, de kezdésnek mindenképp bizalomgerjesztőnek hatott a kissé túlzottan előtérbe tolt hörgéssel karöltve. Azok az elemek, amelyek az atmoszférateremtésért felelnének, már másként teljesítenek. A nyomasztó billetnyűk mellett a gitárszólók járulnak hozzá leginkább az ásítozási inger kiváltásához. Ha melodikus death/doom lemezt akar valaki készíteni, annak a szívből jövő, más szíveket darabokra szaggató, könnyfakasztó dallamokban kell nagyot domborítania. Ez nem könnyű feladat, mert kevés olyan futam van, amit ne hallottunk volna másoktól. A Mourners Lament ezt érezhetően letudja, mint a házi feladatot, de a valós érzést, a gyászt, a veszteséget csak kevés esetben tudja hatékonyan átadni.
A másodikként felcsendülő Changes már tartalmasabb valamivel, legyen szó tiszta énekről vagy tempóváltásokról, hangulatképekről. Mondjuk egy 13 perces dal tekintetében ez már elvárható ezen a szinten. A zongorabetétekkel tarkított, lebegő játékba berobbanó súlyos riffek a kiadvány egyik legjobb tételévé avatják. Az Ocaso hallatán nem jutottam tovább a „tisztességes” dal gondolatánál, viszont az ismételten hosszabb lélegzetvételű The Clear Distance újra betalált. Érdekes, hogy a bandának valahogy a legsötétebb, leglassabb részei tudnak igazán működni. Ritka unalmas módon kezdődik az In A White Room, ami újfent a funeral doomba hajlással tud valóban erőssé válni. Mindezt szóról szóra leírhatnám a záró Mass Eulogy kapcsán, ahol a Saturnus féle narrációval próbálnak némi extra ízt adni a dalnak, de igazán csak a tétel második felében tudnak elkapni egy kimagasló témát és hangulatot. Eszembe is jutott, hogy hol voltak ezek a srácok eddig…
Igazi hullámvasút tehát az A Grey Farewell, ami egyes helyeken azt a kvalitást biztosítja, amit az elkövető zenészektől elvárhatnánk, máskor pedig műfaji sablonok unalmas egymásutánjába torkollik. Akinek szívügye a death/doom, az megtalálhatja a számításait az album kapcsán, de azért ne várjon el túl sokat. Aránytalanságból, felesleges percekből, vagy röviden kifutó, fogósabb megoldásokból akad bőséggel, az összkép pedig megmarad ismét azon a bizonyos korrekt szinten.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
