Az angol Ian Arkley a nagybetűs zenészek közé tartozik, aki egész életét a nehézfémekből kinyerhető hangoknak szentelte. Fiatal korától kezdve több kult anyagból is kivette a részét és nincs ez másképp manapság sem. Az énekes, gitáros, billentyűs (gyakorlatilag mindenes ) Ian számára az első lépcsőfokot a Seventh Angel nevű projekt jelentette, amely a 80-as évek elején olyannal próbálkozott, amivel korábban nem sokan. A thrash metalt házasították a paletta másik pólusával, a doom metallal. A végeredmény nem egyszerű délutáni hallgatni való, de a banda 90-ben és 91-ben megjelent nagylemezeit csak klasszikusként érdemes emlegetni. A lassulás annyira bejött neki, hogy ezek után átlovagolt az épp megalakuló Ashen Mortality nevű gótikus death/doom hordába, ahol újabb remek lemezekben működött közre. Ez a csapat egészen az alapító basszusgitáros, Tim Cooper súlyos betegségéig, majd haláláig tartotta magát. 1999-ben beugrott az igencsak alulértékelt Paramæcium A Time To Mourn kiadványára is pengetni a húrokat, ami nagyban hozzájárult, hogy ez legyen a kedvencem a bandától…
Zenészünk ezek után már teljesen a saját kezébe vette a gyeplőt és megalapította kritikánk alapját szolgáltató My Silent Wake projektet. A lassan 20 évet is megérő formációban ő mondható az állandó tagnak, fő zeneszerzőnek. Az idő pedig nem telt tétlenül, hiszen átlagosan 2-3 évente új nagylemezzel rukkolnak elő, néha kiváló, máskor stabilnak nevezhető minőségben. Ugyan a My Silent Wake nem lett a death/doom új messiása, megváltója, de a műfaj rajongói mindig remek témákra, igazán finom és egyedi hangulatra számíthatnak ettől a címkétől. Aki ismeri ezt a folyamatosan változó összetételű zenekart, az tudja, hogy az angol horda úgy képes saját, jól megkülönböztethető ízt varázsolni magának, hogy azért a megújulásról sem mond le. Nem műfajváltásra gondolok természetesen, csupán az arányokkal történő játszadozásra. Nagy fegyver volt például a My Silent Wake esetében a vokál, amiből mindig mindenki kiveszi a részét és ezért kimondottan változatosnak nevezhető. Ian Arkley meggyötört, időtlen hörgése mellett a kórusok játszanak, játszottak komoly szerepet. 2015-ben érkezett hozzájuk Simon Bibby, aki menet közben jött rá, hogy baromi jó hangja van, térnyerése pedig a legújabb felfrissülésük mozgatórugója. Rá sem aggathatjuk a fiatal jelzőt, még a My Silent Wake esetében sem, de eddig inkább a billentyűk kezeléséből vette ki a részét.
Ő is megjárta fiatal korában a Seventh Angelt, bár leginkább a basszusgitárral volt elfoglalva. Talán az változtatott a dolgokon, hogy két évvel ezelőtt egy saját atmoszférikus, epikus doom projekttel jelentkezett Thy Listless Heart néven, teljesítménye pedig több, mint meggyőző volt. A szerepe tehát így jelentősen megnőtt, a Lost In Memories, Lost In Grief pedig ennek köszönhetően inkább nevezhető keserédesen felemelőnek, mintsem lélekgyötrőén sötét death/doom metalnak. Remek dallamvilággal rendelkezik, virtuózitás helyett a bensőséges érzelmek előcsalására használja adottságait. Hol a hagyományosnak nevezhető epikus doom vonalat követve, máskor pedig a gótikusabb áramlatoknak teret adva (Type O Negative többször beugrott) szórakoztat. Azért a klaviatúrát sem hanyagolta el a felvételek során, ráadásul a keverés felett is bábáskodott.
A hivatalosan májusban megjelenő dalcsokor, mely egyébként a tizenkettedik nagylemezen terpeszkedik szét a háromnegyed órás játékidőt megközelítő mennyiségben, ennek megfelelően nem is ragaszkodik a hosszadalmas cammogásokhoz. Ugyanakkor nem vonhatjuk meg tőle a doom metal címkét sem. Az jutott eszembe, hogy a tételek leginkább az újkori Candlemass nyitó tételeinek menetelős vonalát aggatták magukra (szigorúan a Robert Lowe éra, azon belül pedig a Psalms For The Dead jár ezen az úton), néhol klasszikusabb heavy metal ízekkel és rengeteg retro hangulatot kölcsönző billentyűvel tarkítva.
A hasonlatok alapján sejthetitek, hogy slágerességnek, fogós témáknak nem vagyunk híján, így nem is tudtam kifejezett kedvencet találni magamnak ezen a lemezen. Ha elindult, egyszerűen muszáj volt végighallgatnom, mert a hosszabb, rövidebb tételek egyaránt magukkal tudtak ragadni. Igazi hullámvasút tempóváltásaival, énekstílusának váltakozásával már a nyitó The Liar And The Fool is, amire öröm felpattanni és meglovagolni. Egy csipetnyi folkos fuvallatot érezhetünk a dal hallgatása közben, ami plusz adalék és nem mindig jellemző az albumon (akadnak kifejezetten középkori folk zenéből gyökerező tételek néhány korábbi anyagon). A jóval rövidebb Wolf például már egyenesen úgy hangzik, mint a 90-es évek elejéről fennmaradt melodikus, gótikus death/doom különlegesség, míg a Lavender Garden teljes mértékben az epikus doomra fókuszál, amit vastagon díszítenek a billentyűk, némi olaszos okkultizmust megidézve. Ellenpólusként érkezik a jóval death/doom centrikusabb When You Look Back, majd a halálfémhez még közelebb álló Another Light. A lemez nyitányához hasonló változatos monstrum lett a közel kilenc perces The Last Lullaby, ami után a No Time az, ami a kiadvány vége felé valóban megadja a kegyelemdöfést és elhozza számunkra a mélységes depressziót. A pokoljárás azonban nem hosszú életű, mert a záró The Judges felemel és megszabadít.
Az utolsó két dalnál úgy éreztem, hogy elfogyott a szufla, a lendület a zenekarból. Ezek jó dalok, de nem annyira jók, mint amik előttük szerepeltek. Ettől függetlenül elmondható, hogy a My Silent Wake él és virul, sőt, csúcsformában szállítja legújabb lemezét, amit nemcsak a régi rajongóiknak lehet jó szívvel ajánlani.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Király zenekar, király kritika! Gratula!