Valamikor a ’80-as évek végén, amikor az extrém zene egyre extrémebbé kezdett válni és teljesen kilépett a modern média világából (death, thrash, grind, black metal teljes egészében ide tartozik szinte), megjelent egy F.T.D. nevű fiatal zenekar finnországban változékony tagsággal és még változékonyabb, útkereső zenék sokaságával. Ennek a következménye az is, hogy rövid időn belül Anxiety lett a csapat neve, majd újabb váltás után a véglegessé vált Necropsy. Mondhatnánk, hogy ez egy hangzatos megnevezés, de a helyzet az, hogy nem túl szerencsés, ha azt nézzük, hogy tucatnyi zenekar indult el ezzel a ’90-es évek elején és ez bizony nem könnyítette meg a megjegyezhetőségüket. A finn csapat azonban mindezek ellenére egy dologban képes volt kiemelkedni a közegéből: roppant meggyőző módon játszották koruk death metalját, aminek hála több demójuk is ritka kincsként keringett a stílus kedvelőinek kezében. Minden adott volt tehát a sikerhez, aminek első lépéseként egy split kiadványt készítettek az éppen album előtt álló Demigod zenekarral. Míg ez utóbbi kiadta minden idők egyik legjobb death metal korongját Slumber of Sullen Eyes címmel, addig a Necropsy tagjai személyes ellentétek miatt szétszéledtek a világban és kipróbálták magukat pár zenekarban, amikről különösebben nem érdemes megemlékeznünk.
Az amúgy is népszerű zenekarnevet szép lassan belepte a kriptában enyésző tetemek finom szürkés-fehéres pora, hogy aztán méltóképpen tudjon visszatérni az élőholtak világába. Erre egészen 2008-ig kellett várni, amikor Janne Kosonen gitáros és Tero Kosonen énekes (igen, testvérek) felfeszítette a lezárt sírkamrát, hogy Ville Vartiainen basszerrel, Hannu Väänänen dobossal, később pedig Sami Heinonen gitárossal kiegészülve ott folytassák a történetet, ahol egykoron abbahagyták.
Csakhogy időközben eltelt majd 20 év és amit egykor úttörőként könyvelhettek el maguknak, azt mára már úgy nevezzük, hogy old school death metal, ami a régi szép emlékeket képes megidézni. A 2011-es visszatérő korong, a Bloodwork nem is keltett túl nagy visszhangot rövid, de tüzes tételeivel, hiszen a piac bőven telítve volt már akkor is hasonlóan igényes és erős lemezekkel, ráadásul a majd 40 perc ellenére így is érződött a csapaton, hogy még egy kicsit takarékra vannak téve ahhoz képest, amit esetleg nyújtani tudnak. Az viszont már meglepőbb, hogy a 2015-ös Buried In The Woods sem kapta meg a neki járó figyelmet, hiszen mintha előre látták volna a szavaimat, a korábbi anyaghoz képest kigyomlálták a felesleget és egy jó 34 perces haláltusát zúdítottak a világra a műfaj legszebb pillanatait megidézve.
Forradalmat már véletlenül sem tudnának elindítani, de az itt hallható dalcsokor a régi sulis korongok között bőven megállja a helyét és valóban képes megidézni azokat az érzéseket, melyek az első halálfém album hallgatásakor jelenhettek meg az akkori ifjúságban. Korukat meghazudtolóan erőszakos, agresszív és véres a Buried In The Woods, ráadásul a modernebb hangzás becsempészésével igazán nagyot is robban. Az Evil Dead amúgy is gyomorforgató szemkinyomós jelenetét sem véletlenül választották borítónak, hiszen itt másról nem hallhatunk, csak démoni megszállás alatt elkövetett bűncselekményekről, legyen szó gyilkosságról vagy épp kannibalizmusról. A rövid játékidő ellenére tehát elég sok finomsággal kényeztetnek minket: akad itt Bolt Thrower féle rifftenger középtempós, azonnal ható menetelésekkel, igazán gyors, korszerűbb zúzda, thrash metalra hajazó, mindent eltipró gépezet. Nem viszik túlzásba a filozófiát és elmélkedést sem a dalcímek alapján, melyek közül külön kiemelkedik a Cold Fart Morbidity (Hideg fing morbiditás?), ami nem mellesleg a legjobb témát is produkálja zenei szempontból.
Igazából minden szerzeményben akadnak kiemelkedő pillanatok, megoldások és egyfajta sajátos elegancia (vagy inkább önreflexió), ami alkalmassá teszi a korongot arra, hogy a polcunkra helyezhessük a death metal gyűjteményünk bővítése céljából. A Necropsy tehát nem vett végső búcsút és tavalyi, egészen jól sikerült EP-je után abban is biztos vagyok, hogy még találkozhatunk vele. Addig is ne hagyjátok ki a Buried In The Woodsot, mert jókat lehet rá bólogatni és a szomszédok is hangos tapsviharral fogják majd tudomásul venni, hogy rátaláltatok erre az albumra.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.