Az Ophis fémjelezte kémiában két dologra van szükség: első körben egy hasadó anyagra, ami legyen most például az emberi szív, másrészt pedig egy moderátor anyagra, ami keveréket alkotva beindít egy megállíthatatlan láncreakciót. A moderátor szerepét maga a zene tölti be jelen esetben, mivel a csapat szokásához híven csúcsra járatott minden lehetőséget annak érdekében, hogy lelkünk mélyére ásva kipiszkálja onnan eltemetett érzelmeinket és gondolatainkat. Persze ez már nem okozhat különösebb meglepetést annak, aki találkozott már a 2001-ben alakult death/doom szörnyeteg eddigi munkásságával. A Philipp Kruppa vezette horda közel tökéletes, mondhatni hibátlan életutat tudhat maga mögött annak ellenére, hogy lemezei között mindig átjáróházzá változik a tagok tekintetében. Nincs ez másként most sem, hiszen Philipp mellett csak Oliver Kröplin maradt meg a basszusgitárjánál, dobos és gitáros poszton új arcokat üdvözölhetünk. Mivel a zeneszerzés maradt a főnök kezében, így sem hangulatában, sem stílusában nem mutat azonban változást a Spew Forth Odium, sőt, talán még sosem volt ennyire tiszta és egyértelmű minden hangja. Bizony, itt nincsenek kétségek, variálások, kísérletezések: a lemezt egyszerűen belehelyezhetjük a melodikus death/doom skatulyába. Viszont ide olyan mértékben illik, hogy hangyapöcsnyi hely sem marad mellette: ezt így kell megszólaltatni, így kell játszani ahhoz, hogy tökéletes legyen. Az alapvetően kevésbé ismert banda eddig sem dobálózott középszerrel, de most bebizonyította, hogy a nevét csak a legjobbakkal lehet egy lapon emlegetni, ebben az évben pedig vetélytársat sem nagyon tudnék neki felsorolni a dallamokat, atmoszférát felvonultató halálfémek megjelenései közül.
De mi kell ahhoz, hogy valami ilyen jó legyen? Első körben természetesen remek hangzás: kellő kripta feeling, de nem az az érzelemmentes fajta, ami a nyers death/doom egyvelegre jellemző, hiszen itt a dallamoknak, a fájdalomtól sikító gitároknak is szükségük van megfelelő térre. Ilyen szempontból kiváló választás volt Floris gitáros bevétele (Todtgelichter), aki minden egyes tételbe tudott fogós témát varázsolni (utoljára ennyire erős kalapács riffeket és dallamokat Ahab korongon hallottam ennyire kéz a kézben járni). A szintén újonc Ole Fink dobos (Gorezone, Obsun, Sufferage) pedig azt nem felejtette el, hogy nem elég lassan püfölni a hangszert, de kellő erőt és életet is kell pumpálni minden ütésbe, hogy az igazán hatásos lehessen.
Ezek után már csak Philipp eddig is jól teljesítő hörgése, valamint dalírói vénája az, ami szükséges. Már a nyitó, 9 perces Default: Empty első perceiben megjelent előttem a Saturnus Paradise Belongs To You lemezén látható elpusztult róka képe a fölötte látható szuperdíszes, morbid ellentétet nyújtó betűkkel. Ha pedig Saturnus, akkor a régi olvasók tudják, hogy számomra ők jelentik a műfaj beteljesedését a portugál Desire két lemeze mellett (szóval lehet jönni dobálni az Anathema, Paradise Lost, MDB jelzőket, mert ezeket jóval egyedibbnek tartom). A dal rövid, természetesen lehangoló szöveggel operál, zenéje azonban folyamatosan építkezik, változik a maga lassú tempójában. Időnként még egész komplikált, okos riffek is születnek a kimért agonizálás közepette, ráadásul ahogy korábban írtam, ezekből nem hiányzik a tiszteletet parancsoló erő sem. Komplett csapásokkal érkezik az Of Stygian Descent is, hasonlóan sok mélabús gitártémával megtűzdelve, valamint kacérkodva a funeral doom vonallal is. Innen egyenes út vezet a pokolba a Conflagration Eternal segítsétével, ami egyértelműen a kedvencemmé vált a korongon. Már-már furcsa gyors kezdése után igazán nyaktörő témákkal hidalják át a hangok között lévő mély szakadékokat és jéghideg tereket. A Temple Of Scourgesben csupán a hangulat és az érzelmek dominálnak, majd a The Perennial Wound helyezi vissza a hangsúlyt a hatalmas bólogatásokra. Az Ophis dalról dalra okos pók módjára, átgondoltan szövi a fonalát, ami szép komótosan behálózza a hallgatót. Végül minden lehetséges eszközt bevet a The Stagnant Room, amihez meg is kapja a neki szükséges játékidőt. Itt akad egy kis hidegrázós csavar is, de csak azért, hogy az utolsó hangképekben is nyugtázhassuk magunknak: ez a műfaj így volt jó régen és így jó ma! Szarabbul könnyű lesz eljátszani, jobban viszont nehéz lesz…
Kimunkált, minőségi depresszióforrás sokszor meglehetősen energikus gitártémákkal, máskor több rétegben feltűnő, érzelmes gitárokkal. Kiváló kikapcsolódás, amihez nem lesz elég egy végighallgatás még akkor sem, ha igencsak hosszúra nyúlik a lemez. Ez egy nehéz kiadvány a maga műfajának minden jellegzetességével és finomságával. Pont ezért maradt egy kis űr is bennem: nem mindig érzem szükségességét, de itt még egy csipetnyi tiszta ének is elfért volna néhány helyen.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.