Ophthalamia
A Journey In Darkness

(Avantgarde Music • 1994)

boymester

2021. szeptember 19.

0

Pontszám

10

Nem tudhat magáénak túlzottan széles diszkográfiát az Ophthalamia zenekar, de akad egy olyan kiadványuk, amit vétek lenne elfeledni és elég ritkán kerül elő. Ez nem más, mint az A Journey In Darkness, melyen igazán bőséges tárházát találhatjuk a stílusoknak, amiket nagyon jó érzékkel sikerült elegyíteniük. A kiadvány hangzása, hangulata és felfogása természetesen tiszta 90-es évek, sőt, néhány sablonos megoldásban sem szenvednek hiányt, manapság azonban egyre több hasonló törekvésbe futok bele, így azt is elmondhatjuk, hogy egy kicsit előremutatók is voltak a maguk idejében. A csapat melankóliával, depresszióval alaposan nyakon öntött, megfeketedett death/doom metalt játszik, mely valamilyen szinten rokonságot mutat a csúcsán lévő Saturnus-sal és Dark Millennium-mal (ők ugye ekkortájt rengették meg a metal világát két lemezzel is), ugyanakkor érdekes módon nem a végtelenül súlyos vonalat hivatottak tovább bővíteni. A gitárok itt sokkal szellősebbek, karcosabbak, a doom rész pedig jóval közelebb áll a tradicionális értékekhez és a ’70-es évekhez, amire sok okkult zenekar kíván visszatekinteni napjainkban. A jól hallható hörgés és károgás, a narratíva mellett megjelennek a kórusok, itt-ott a női énekhang, ami rögtön értelmet ad az epikusságot sugalló borító számára. Még mélyebbre ásva, még tovább haladva felfedezhetjük magunknak a progresszió nyomait is a kanyargós dalszerkezeteknek köszönhetően, melyek egyszerű elemekből épülnek fel ugyan, de rengeteg fogós témát vonultatnak fel egyetlen dalon belül is. Minden énekhang, minden hangszer megkapja a maga idejét, amit alaposan ki is használnak. Kalandozik a basszus, a kevés, de hatásos gitárszóló mellett záporoznak a folyamatosan bólogatásra ingerlő riffek.

A svéd minőség természetesen magának a csapatnak is köszönhető, hiszen az Ophthalamia berkeiben igencsak sokat foglalkoztatott underground zenészek fordultak meg ebben az időben. A banda feje egyértelműen a 2017-ben elhunyt It (Tony Särkkä) volt, akinek ez a projektje sikerült a legmaradandóbbra annak ellenére, hogy kipróbálta magát death, grind, thrash és több black metal projektben is. Az A Journey In Darkness írásában nagy segítségére volt Shadow, akit Jon Nödtveidt néven ismert meg a világ a méltán híres Dissection énekes-gitárosaként. A változatos múlt nem tagadható el a basszusért felelős Mourning, vagyis Ivarsson esetében sem, akit a Pan.Thy.Monium zseniális lemezein hallhattunk még játszani. Ugyanez elmondható a dobok mögött ülő Winter művésznévvel Benny Larssonról is, aki az Edge Of Sanity klasszikus érájának jeles képviselője az említettek mellett. Ezek után azt hiszem, nem meglepetés a black/death kapcsolat, sem az említett progresszió, aminek extrém zenébe való ültetésében alaposan kivették a részüket a zenészek. Viszont nem a megszokott a hagyományos doom, ami az egész lemeznek megadja az egyediségét. A jó öreg svéd receptbe egyértelmű Black Sabbath esszenciát csepegtettek. Ez olyan hatást ért el, melyet az angolok is szerettek volna a kezdetekben: bizonytalanságot, félelmet kelteni a hallgatóságban. Megjeleníteni az ismeretlent, a sötétséget. Mindez nagyon logikusnak tűnik, a maga idelyében azonban furának hatott. Miközben az északi zenészek azt hirdették (főleg a black metal őrület közepén), hogy nincs szükség polírozott hangzásra, sem a múltra, addig itt minden olajozottan működik és cseppet sem szégyelltek semmilyen hivatkozást. A lemez pont ezért tökéletes bizonyítéka annak, hogy a lo-fi hangzás csak egy eszköz a sok közül, a black metal magában a témavilágban gyökerezik.

Hatásos és egyedi szövegvilágra szüksége is volt a projektnek, hiszen nemcsak zenéjében volt igazi különc, de a témavilága sem nevezhető hétköznapinak. It komplett fantáziavilágot alkotott, melynek legfőbb helyszíne a zenekar nevét is nyújtó Ophthalamia. Ez a világ saját földrajzzal, nyelvezettel rendelkezett, amiből találhatunk a dalokban is, valamint egy mindenható istenséggel, aki szeszélyének megfelelően alakította a területet benépesítő lények mindennapjait. Természetesen egy démoni hölgyről van szó, akit a történetekben Elishiaként ismerhetünk meg. It néhány interjúban azt is sejtette a maga idejében, hogy ez az istenség a mi Sátánunk megfelelője, ám elképzelt világában sokkal nagyobb hatalommal bír, melyet csak az erősek, kitartók képesek túlélni napról napra.

A lemez dalainak során hajósként indulunk el, hogy felfedezzük ezt ismeretlen területet, ám hamarosan kíváncsiságunkért lassú őrülettel fizetünk. A szövegekben összekeveredik az álom és a valóság, minden bizonytalanná válik. Az utazás végeláthatatlan bolyongássá válik és azt sem tudjuk, hogy életben vagyunk-e, vagy már átjutottunk a túloldalra. Hiába a fantasy köntös, itt bizony ismerős érzések és témák sorakoznak nagyon bensőséges módon tálalva. Magány, kiszolgáltatottság és a sötétség iránti vágy, vonzalom uralja a teljes anyagot.

Ebből sokan ki is akarták venni a részüket az akkori zenei világból, így vendégekben sem szűkölködik a korong. Feltűnik például a szintén Dissection-t erősíő Axa, aki ezúttal a billentyűk helyett a hangját adta a végeredményhez. A kiadványon hallható női énekhang szintén kuriózum, mivel valójában nem szerepel nő rajta. Ezekkel a keverésnél dolgozó Day Disyraah gazdagította az anyagot, akit ma úgy szoktunk még emlegetni, hogy Dan Swanö. Az Ophthalamia saját kezdetére reflektálva vendégeskedik még itt All (Abruptum) is, aki a zenekar demós korszakában állt a mikrofon mögött.

Érdemes tehát pótolni ezt az anyagot, ha esszenciális fémzenére vágyik valaki. El lehet lenni vele bármely borongósabb napon. Ugyan működött még egy darabig a zenekar és kiadott további 3 nagylemezt, azok fokozatoan elindultak a melodikus black metal irányába, míg a záró akkordnál már egy Shakespeare mű szolgáltatott ihletforrást és már nem is ismernénk fel olyan egyszerűen a konfliktusban.