Paysage d'Hiver
Die Berge

(Kunsthall Produktionen • 2024)

boymester

2024. november 14.

0

Pontszám

10

Tudjátok milyen az, amikor az ember egyik cikkről ugrik a másikra, miközben az egyetlen célja a semmittevés? Egy ilyen “szörfölgetés” közben kezdtem el olvasni egy újabb feldobott (vagy igaz, vagy kamu) írást arról, hogy micsoda fagyos tél vár majd ránk ebben az évben… Szinte évről évre érkeznek ilyenek, de ez most nem egy egyértelműen kamu oldalon jött velem szembe. A poén az, hogy menet közben youtube barátom szórta rám random áldását és mintha a hideg gondolatára borsózni kezdő bőrömet akarta volna aláaknázni, a nyakamba zúdította az új Paysage d’Hiver lemezt. Az előző koronggal ellentétben most nagyjából képben voltam, hogy érkezik Wintherr mester új opusza, hiszen azon túl, hogy már itt is népszerűsítettem munkásságát két maximális pontszámmal ellátott kritikában, be kell valljam, én egy élő klasszikusnak tartom ezt a projektet, melynek demói ugyanolyan kincsként funkcionálnak, mint bármelyik északról érkezett alapmű.

Ahogy az eddigi két írásban, itt is meg kell említenem a referencia neveket: Weakling, Burzum. Fiatalabb anyagok közül Ultha, Sorcier Des Glaces, Ophiuchi. Ha nem ismeretlen egyik név sem, akkor tudod, mivel van dolgod: egy olyan hipnotikus zenei folyammal, aminek egyetlen célja az atmoszféra, a hangulat megteremtése. Ennek szentel alá mindent és cseppet sem foglalkozik a hallgatóval, nem kíván kiszolgálni senkit. Az említett, kvázi nagylemeznek felfogható demók (jellemzően legalább egy órás játékidővel rendelkeznek) sora a 90-es évek elején indult, hogy kult státuszba emeljék a projektet. Mindemellett már mindegy is volt, hogy milyen titulussal látunk el egy Paysage d’Hiver anyagot, de azért egy tényleges nagylemez is napvilágot látott 2020-ban Im Wald címmel. A rá egy évre érkező Geister amolyan levezetésként szolgált, kevesebb izgalommal, hogy aztán egy hosszabb pihenő után végre megékrezzen jelen kritikánk tárgya, a minden szegmensében monumentális és pusztító Die Berge. 

A hosszas felvezetés ezúttal sem felesleges, hiszen aki igazán beleásta már magát ebbe a fekete fém áradatba, amivel lassan egy hónapig ismétlődés nélküli lejátszási listát lehetne létrehozni, az biztosan tudja, hogy az EP-k, demók és egyéb kiadványok teljes egészében egy koncepció részét képezik. Ugyan akadnak kikacsintások erre-arra, de a végtelenségbe nyúló dalszerkezetek és az örökösen váltakozó könnyed és vad hóesés igazából egyetlen utazás történetét tárja fel előttünk. Egy lélek kálváriáját, amely ott rekedt az arcunkba pengeként hasító jégszilánkokban, de ott tanyázik a Hold fényében tündöklő, teljesen halottnak tűnő erdőségek minden fájdalmasan csendes szegletében. Keresi, kutatja megváltásának és felemelkedésének lehetőségét, de újra és újra zsákutcába fut, akárcsak a hétköznapok malomkerekében őrlődő egyszerű ember. Súlyként nehezedik rá saját létezése, de ugyanakkor meg-megáll rácsodálkozni a természet roppant erejére. A Die Berge esetében szárnyra kapott néhány hír arról, hogy ez a kiadvány az utazás végét jelentheti, amivel a projekt maga is lezárul. Meggyötört lelkünk a legmagasabb hegycsúcsra felkapaszkodva végre meglátja a túlvilág kapuját és bebocsátást nyer. Mindez természetesen a Paysage d’Hiver mércéjével történik, legalább negyedórás tételek kíséretében, teljes sötétségbe és elszigeteltségbe burkolózva. Itt annak lehetünk fültanúi, hogy hogyan működhet a monotónia eszközként, a különféle hangszerek pedig hogyan tudnak megszabadulni hangszer mivoltuktól. A gitár például kavargó és kiszámíthatatlan széllé változik, a dob sokkal jobban emlékeztet a recsegve pattogó ágak, a dermedten törő csontok hangjára. Ugyan a lemez megszólalása már kevésbé karcos, mint a kedvenc demóim esetében (Paysage d’Hiver, Das Tor, Kerker, Steineiche), de még most is képes libabőrt varázsolni a tarkónkra. 

Nem ragozom tovább a szót, ha ismered, kedveled a Wintherr féle elszigetelt lélekzúzdát, ami a black metal fagyosságának, ridegségének esszenciáját hordozza magában több, mint 20 éve folyamatosan, akkor megtalálod a számításodat a közel 2 órás, meditatív produkcióban. Kérdéses, hogy lesz-e még ennek folytatása, de ha nem, az sem gond, hiszen zenészünk egy életre való telet megtöltött számunkra a legideálisabb aláfestő hangokkal. Amikor megjelennek az első pelyhek, szinte már random indítok is egy Paysage d’Hiver anyagot…